Azt azért nem mon­da­nám, hogy a Camino túl­zsú­folt lenne (a leg­utolsó száz kilo­mé­ter kivé­te­lé­vel, ahol tény­leg elő­for­dult, hogy nem fér­tünk be egy-​​egy albergbe), de tény, hogy az újra fel­tá­madt nép­szerű­sége nem kívánt hatá­sok­kal is jár. A Heming­way­hez (az igazi nevét sosem tud­tuk meg) hasonló barát­sá­gos fogad­ta­tás nem volt álta­lá­nos. Ahogy abból Uter­gá­ban már íze­lítőt kap­hat­tunk, jó pár alberg­ben rekord­se­bes­ség­gel her­vad­tak le a moso­lyok, ami­kor kide­rült, hogy csak potya-​​pecsétet sze­ret­nénk és az is eléggé egy­ér­telmű volt, hogy – hacsak nem aka­runk meg­válni pár euró­tól – ennél sok­kal többre nem is számíthatunk.

Miután fel­haj­tot­tuk a sörün­ket és elbú­csúz­tunk újdon­sült hol­land bará­tunk­tól, Cira­u­qui kacs­ka­rin­gós utcáin elin­dul­tunk lefelé a domb­tetőről. Rög­tön a falu után egy rövid, tuják­kal sze­gé­lye­zett (állí­tó­lag római kori) útsza­kasz és rom­la­dozó híd után az ösvény fel­ka­nya­ro­dott egy másik, a közeli autó­pá­lya fölött átívelő és érde­kes kont­raszt­ként vadiúj hídra. A fris­sen úthen­ge­relt fekete asz­fal­ton még csak egyet­len kerék­nyom barn­ál­lott. Meg­áll­tunk a híd köze­pén és a rikí­tó­pi­rosra pin­gált fém­kor­lát­hoz dőlve meg­bű­völ­ten bámul­tuk az alat­tunk esze­ve­szett tem­pó­ban elsü­vítő kocsi­kat. Órára pon­to­san egy hete még mi is ilyen szél­se­be­sen szá­gul­dot­tunk a grazi repülő­tér felé. Mintha hóna­pok­kal ezelőtt lett volna.

– Kocsi­val éjfélre ott len­nénk... – mondtam.

– Hol?

– Hát Santiagóban.

– Pee­er­sze! – nézett felém Éva arra gya­na­kodva, hogy talán ugra­tom, de aztán ő is átszá­molta a kilo­mé­te­re­ket és jó dara­big nem is bír­tunk meg­szó­lalni. – És mennyit gya­lo­gol­tunk idáig?