Szó nél­kül elő­vet­tem a far­zse­bemből az egyre gyű­röt­tebb alberg-​​listát és a kezébe nyom­tam. – Cira­u­qui – segí­tet­tem ki, mert már rég rájöt­tünk, hogy amíg én szá­molni nem tudok, Évá­nak soha a leg­cse­ké­lyebb sej­tése sem volt arról, hogy merre járhatunk.

– 102 – mondta pár másod­perc­nyi fej­szá­mo­lás után. – Az kocsi­val mennyi?

– Más­fél óra? – von­tam meg a vál­lam mint­egy bocsá­nat­kérően és tud­tam, hogy mind­ket­ten ugyan­arra gondolunk.

Nem mintha iri­gyel­tük volna a szá­guldó fém­do­bo­zokba zárt, zom­bi­fej­jel elő­re­bá­muló autó­so­kat (csak kicsit), de azért elég röhe­jes­nek tűnt egy más­fél órás utat egy hét (na jó, csak 5 nap) alatt gya­log meg­tenni. Arról nem is beszélve, hogy még 5 ugyan­ennyire hiá­ba­való hét várt ránk.

– Emlék­szel? – szó­lalt meg végül Éva egy újabb hosszas hall­ga­tás után. – Mesél­ted, hogy ami­kor a Lova­si­val brin­ga­tú­ráz­ta­tok, min­den 1000 kilo­mé­tert megünnepeltetek...

Per­sze, hogy emlé­kez­tem! A jó öreg Ezer Ünnepe! Még Marok­kóba menet, vala­hol Olasz­or­szág köze­pén talál­tuk ki egy külö­nö­sen fárad­sá­gos napon (és egé­szen vélet­le­nül, valami meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan okból kifo­lyó­lag, épp egy olcsó szu­per­mar­ket mel­lett, épp ami­kor a kilo­mé­ter­óránk 1000 kilo­mé­terre ugrott), hogy az oda-​​vissza közel 10 000 kilo­mé­te­res táv egy­han­gú­sá­gát kisebb egy­sé­gekre bontva vészel­jük át. A hagyo­mányt aztán a pár évvel későbbi iráni túrán­kon újra fel­élesz­tet­tük, csak ott nehe­zeb­ben tud­tuk besze­rezni rá a hoz­zá­va­ló­kat. Ezer Ünne­péről a Cami­nón per­sze szó sem lehe­tett, hiszen nincs annyi az egész, de száz­ról már annál inkább.