Bár az első világ­há­ború után meg­je­lent pár könyv a Cami­nó­ról – nagy­részt Euró­pá­ban ragadt isme­ret­len ame­ri­ka­iak tol­lá­ból –, a máso­dik menet előtt nem sok idő maradt holmi békés zarándoklatokra.

A for­du­lat iga­zá­ból jóval a máso­dik világ­há­ború után követ­ke­zett be, ami­kor az ír szár­ma­zású Wal­ter Star­kie, író, műfor­dító és kalan­dor 1957-​​ben amel­lett, hogy meg­írta a Don Qui­xote min­den idők leg­több kiadást meg­ért angol for­dí­tá­sát, még arra is jutott ideje, hogy végig­gya­lo­golja a Cami­nót és kaland­ja­i­ról a The Road to San­ti­ago című könyv­ben beszá­mol­jon. (A két­ség­te­le­nül nagy fazon Star­kie, akit a kora­beli TIME maga­zin egy­szerűen csak "mai cigány­ként" emle­ge­tett, a két háború között még Magyar­or­szá­got is meg­járta, amiből 1933-​​ban könyv is szü­le­tett Raggle-​​Taggle; Adven­tu­res with a fiddle in Hun­gary and Roma­nia címmel.)

1957 azon­ban nem­csak az az év volt, ami­kor Star­kie meg­írta a Cami­nós köny­vét. A tech­ni­kai fejlő­dés­nek köszön­hetően a szov­je­tek ekkor sütöt­ték meg sze­ren­csét­len Lajka kutyát az űrben (ami elég két­sé­ges bizo­nyí­ték arra nézve, hogy az ember képes-​​e túl­élni egy űruta­zást) és a Malév is ekkor ünne­pel­hette volna a Budapest–Pécs jára­tá­nak a 10. évfor­du­ló­ját, ha az 56-​​os ese­mé­nyek miatt a szov­je­tek le nem tilt­ják a lég­te­rünk­ben a röpködést.

Az uta­zás tehát a gaz­da­gok kivált­sá­gá­ból szép las­san min­den­na­pos dologgá vált; a kalan­do­sabb kedvűek elkezd­tek San­ti­ago felé szi­vá­rogni, sorra ala­kul­tak a Cami­nós baráti tár­sa­sá­gok és a 80-​​as évek­ben egy Elías Valiña Sam­pedro nevű ceb­rei­rói pap (akire még vissza­té­rek) elkezdte fel­fes­teni a sárga nyi­la­kat is. Aztán jött Coelho és Mac­La­ine, és mára az van, ami van.