A lap tete­jén mes­te­rien elhe­lye­zett fénykép-​​kollázson önfe­ledt kem­pin­gezők fülig érő száj­jal lubic­kol­tak egy íve­sen kanyargó, kris­tály­tiszta vizű, kék meden­cé­ben. A hát­tér­ben két férfi lazán a medence pere­mére könyö­kölve dis­ku­rált és egyi­kük egy üveg sört lóga­tott az ujjai között, úgy, hogy annak az alja szinte súrolta a víz felszínét.

– Meden­cés kem­ping? – mondta Éva fapo­fá­val, majd vissza­lé­pett a vit­rin­hez. – Biz­tos nem olcsó...

A három csil­lag­já­val maga az olcsó­já­no­sok Hil­tonja. Pont nekem való! Gyor­san össze­ad­tam a fény­kép alatti táb­lá­zat­ban meg­adott ára­kat, amiből az derült ki, hogy kettőnk­nek cakkom-​​pakk 13 euróba kerül egy éjszaka.

– Az végül is nem sok­kal drá­gább, mint alberg­ben aludni – mond­tam elé­ge­det­ten moso­lyogva – és ráadá­sul van medence is! – tet­tem hozzá jelentő­ség­tel­je­sen, de Éva figye­le­mét már újra az üveg­vit­rin­ben poro­sodó szu­ve­ní­rek kötöt­ték le.

– Mikor érünk oda? – szólt hátra a válla fölött.

– Hol­nap? – mond­tam óva­to­san, mert tér­képről ilyen infor­má­ci­ó­kat kiol­vasni szá­momra egyen­ér­tékű a jóslással.

– Jó, majd meg­lát­juk – mondta. – De nézd csak, milyen jó ez a kagy­lós hamu­tartó! Ne vegyünk egyet anyukádnak?

– Kagy­lós hamu­tar­tót? – húz­tam fel a szem­öl­dö­köm és a szál­lás­he­lyes kata­ló­gust össze­csapva már nyi­tot­tam is a szám, hogy kifejt­sem az ilyen turis­ta­in­for­má­ciós iro­dák és a fabat­kát sem érő szu­ve­ní­rek csil­la­gá­szati árai közötti össze­füg­gést, de aztán eszembe jutott a medence szé­lén könyöklő sörös­üve­ges fickó és hir­te­len fur­csa, rit­kán tapasz­talt érzés öntött el.