A pult mögött ülő, ele­gán­san öltö­zött hölgy felet­tébb fur­csán intézte a dol­go­kat. Végig oko­san bólo­ga­tott mialatt ango­lul előad­tam, hogy mit sze­ret­nék, majd ami­kor a válasz­adásra került sor, saj­nál­kozó kép­pel rázni kezdte a fejét és bele­csa­pott a már sok­szor hal­lott spa­nyol dará­lásba. Két­szer is fél­be­sza­kí­tot­tam azzal, hogy mennyire szé­gyel­lem magam, ami­ért indu­lás előtt nem tanul­tam meg un poquito español, amire ő mind­két­szer moso­lyogva bólin­tott, majd mintha mi sem tör­tént volna, újból spa­nyo­lul kez­dett rá, csak egy kicsit lassabban.

A mon­dan­dója leg­vé­gén azért sze­ren­csére a kezembe nyo­mott egy vas­kos pros­pek­tust a navar­rai szál­lás­he­lyekről, amit hálá­san meg­kö­szönve egy kényel­mes fotel­hez indul­tam az egyik üveg­vit­rin mellé, ahol Éva meg­bű­völ­ten must­rálta a sárganyilas-​​kagylós szu­ve­ní­ro­kat. A ter­vem az volt, hogy a fote­lem rej­te­kén, az iroda légkondi-​​hűvösében ráérő­sen kijegy­zete­lem az útba eső kem­pin­gek neveit, címeit és árait (és a végén talán még kis ceru­za­rajz tanul­má­nyokra is jut majd időm), ám a kata­ló­gus belső borí­tó­ján lévő tér­képre pil­lantva hamar rá kel­lett jön­nöm, hogy erő­sen meg van­nak szám­lálva a Navar­rá­ban töl­tött nap­ja­ink. A leg­na­gyobb csa­ló­dá­somra egy Aye­gui nevű hely­ség­ben mind­össze egyet­len kem­ping esett már csak az utunkba, ám amint meg­pil­lan­tot­tam a róla készült képe­ket, azon­nal fel­csil­lant a szemem.

– Hé! – szól­tam oda Évá­nak. – Ezt figyeld!

Kicsit vona­kodva bár, de oda­lé­pett a fotel­hez és a kar­fára támasz­kodva szem­ügyre vette a kem­ping kedv­csi­náló oldalát.

– Ahaaa – vonta meg a vál­lát. – Mit kell nézni?

– Mit kell nézni?