– Vegyél mind­járt kettőt! – legyin­tet­tem nagy­lel­kűen. – Ha befér a zsá­kodba... – tet­tem hozzá gyor­san, majd a fotelből fel­pat­tanva részemről Puente la Rei­ná­ban már csak annyi dol­gunk maradt, hogy az Arga felett szé­dítő maga­san, öt óri­ási és egy aprócska bolt­íven nyugvó, 110 méter hosszú királynős hídon kisé­tál­junk belőle.

A Camino tel­jes hosszán nagy­já­ból 200 tele­pü­lé­sen gya­lo­gol­tunk át, ami köz­ben érde­kes volt látni, hogy egy­más­tól alig pár kilo­mé­terre lakó embe­rek mennyire más­ként ala­kít­ják maguk körül a kör­nye­ze­tet. Vol­tak olyan­nyira rus­nya, lát­szó­lag min­den elkép­ze­lést nél­kü­lözve össze­do­bott, jel­leg­te­len fal­vak és váro­sok, amik­ből leg­szí­ve­seb­ben futva mene­kül­tünk volna amint betet­tük oda a lábun­kat (már amennyire per­sze ez egy 10 kilós háti­zsák­kal lehet­sé­ges), aztán tel­je­sen várat­la­nul, alig pár kilo­mé­ter­rel odébb olyan gyöngy­sze­mekbe bot­lot­tunk, mint pél­dául a Puente la Rei­ná­tól mind­össze 8 kilo­mé­terre fekvő Cira­u­qui. Nem mintha a nevéből – ami magya­rul annyit tesz, hogy Vipe­ra­fé­szek – követ­kez­tet­hetni lehetne erre.

A nagy­já­ból 500 fős falu rózsa­szín homokkőből épült taka­ros háza­i­val, erké­lye­ken vöröslő mus­kát­lis cse­re­pe­i­vel és kacs­ka­rin­gós utcá­i­val egy­fajta mini Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port volt, azzal az óri­ási különb­ség­gel, hogy itt raj­tunk kívül egyet­len turista sem ron­totta a levegőt és kocsik se nagyon vol­tak, mivel a szé­pen lekö­ve­zett, kes­keny utcács­kái tel­je­sen alkal­mat­la­nok vol­tak az autós köz­le­ke­désre. Viszont – és ez legyen Cira­u­qui leg­na­gyobb hibája – olyan átko­zot­tul mere­de­ken kanya­rog­tak fel­felé (és úgy tűnt, hogy min­dig csak fel­felé), hogy jó ideig eltar­tott, mire elju­tot­tunk a falu leg­ma­ga­sabb pont­ján, ám a szé­létől így is csak alig pár­száz méterre álló albergig.