A mel­lék­utak becsat­la­ko­zási pont­jain fekvő tele­pü­lé­sek aztán az évszá­za­dok során híres váro­sokká nőt­ték ki magu­kat, mint ahogy az aznapi első állo­má­sunk, az Oba­nos­tól mind­össze 3 kilo­mé­terre fekvő, kel­le­mes csen­gésű Puente la Reina is (magya­rul Királynő­hídja, a város­ban büsz­kén feszítő 11. szá­zadi, egy királynő által épít­te­tett kőhíd miatt), ahol a délre eső Som­port felől köze­lítő Camino Ara­go­nés csat­la­ko­zik a Francéshoz.

Ami­kor dél­előtt besé­tál­tunk Puente la Reina magas házak­kal sze­gé­lye­zett, eny­hén kla­uszt­ro­fó­bi­kus főut­cá­ján, a város még alig ébre­de­zett. Csak a közepe táján kiszé­le­sedő piac­té­ren pako­lá­szó áru­sok utal­tak arra, hogy később még nagyobb nyüzs­gés vár­ható. Beka­nya­rod­tunk a zöld­sé­get, gyü­möl­csöt, ruhá­kat, edé­nye­ket és min­den­féle kony­hai műa­nya­go­kat áruló sát­rak közé és ami­kor a zok­ni­árus standja előtt egy pil­la­natra meg­áll­tunk szem­re­vé­te­lezni az árut, min­den­kit túl­har­sogó káro­gás­sal lecsa­pott ránk egy szi­nes­kendős, vas­tag­cop­fos, töpö­rö­dött ter­me­téből és rán­cos arcá­ból ítélve leg­alább 200 éves cigány­asszony. Mor­molt valami varázs­ige féle­sé­get, amit Évá­val meg­le­hetős érdeklő­dés­sel hall­gat­tunk végig, majd bele­kez­dett egy szé­les és tola­kodó moz­du­la­tok­kal kísért misz­ti­kus ritu­á­léba (ami köz­ben több­ször is végig­ta­po­ga­tott min­ket) és már mene­kül­tünk is ki a piacról.

Végig­an­da­log­tunk a vég­te­len főut­cán, el egé­szen a neve­ze­tes hídig, ami előtt köz­vet­le­nül balra egy turis­ta­in­for­má­ciós iro­dába bot­lot­tunk. Ennek felet­tébb meg­örül­tem, ugyanis még a Zub­i­ri­ben végig­vir­rasz­tott éjszaka után elha­tá­roz­tam, hogy vala­hol majd utá­na­né­zek a Cami­nón útba eső kem­pin­gek­nek, és mi más lehe­tett volna alkal­ma­sabb hely erre, mint egy turis­ta­in­for­má­ciós iroda?