Pár hét­tel ezelőtt, fal­lab­dá­zás köz­ben egy­szerűen lesza­kadt a lábam­ról az előző cipőm, így az egy eme­let­tel lej­jebb lévő kína­i­ban kény­te­len vol­tam seb­té­ben szert tenni egy 2490 Ft-​​os, egy­szerű, sötét­kék Wink tor­na­cipőre. Bár a hoz­zá­értők „desz­kás­cipő­nek” mond­ták, fal­lab­dá­zás­hoz töké­le­te­sen meg­fe­lelt, és – bár nem volt ráírva a dobo­zára, hogy túra­cipő lenne – úgy dön­töt­tem, hogy 800 kilo­mé­ter­nyi gya­log­lásra is meg­te­szi majd. Ezt egyelőre nem ver­tem nagy­dobra, hogy meg­spó­rol­jam a saj­nál­kozó pil­lan­tá­so­kat, de miután rájöt­tem, hogy Éva szá­mára talán az indu­lás előtti bevá­sár­lás lesz a Camino leg­iz­gal­ma­sabb része, lel­ke­sen kísér­get­tem a külön­böző kalan­dos bol­tokba cipőt választani.

– Ez nem rossz, de olyan fur­csa érzés benne menni – mondta az egyik bolt jám­bor­képű eladó­já­nak a tükör előtt lépdelve.

– Mert túra­zok­ni­val kell hor­dani – csil­lant fel a férfi szeme, és gyor­san eltűnt a rak­tárba vezető füg­göny mögött.

– Túra­zokni? – for­gat­tam körbe a sze­mem, ami­kor Évá­val ket­tes­ben maradtunk.

– Én mondtam...

Egy pil­la­nat­tal később az eladó len­dü­le­tes lép­tek­kel meg­je­lent, és vigyo­rogva a kezünkbe nyo­mott egy-​​egy pár bar­nás­zöld zoknit.

– Cool­max üre­ges fonal­ból szö­vik, ami­nek olyan a szer­ke­zete, hogy elve­zeti az izzadt­sá­got az anyag kül­se­jére – magya­rázta egyik kezén töl­csér­ként szét­tárva az ujjait –, így a bőr nem puhul fel a ned­ves­ség­től, és nem ala­kul ki vízhólyag.

Meg kell hagyni, a zokni tény­leg elég biza­lom­ger­jesztő­nek tűnt. Akár egy kel­lék a Star Trekből.