– Ma vet­tem a Caminóra.

– Ja, a Cami­n­óra! – még min­dig nem nagyon értet­tem, hogy hová akar ezzel kilyu­kadni, ezért pár­szor csak úgy heccből fel-​​alá sétál­tat­tam a szo­bá­ban. – Tökéletes.

– És te nem akarsz vélet­le­nül pár dol­got venni magad­nak? – nézett a kezem­ben lévő szét­nyir­bált tér­képre. – Egy hónap múlva indulunk...

– Már mire gondolsz?

– Hát túra­póló, túranaci...

– Ezek mind van­nak nekem...

– Pee­er­sze! – nézett rám gya­na­kodó sze­mek­kel. – Mutasd!

Oda­men­tünk a szek­rény­hez, kinyi­tot­tam az ajta­ját, és egy kupac póló leg­felső darab­jára mutat­tam. – Ez a túrapólóm.

– Te szí­vatsz engem...

– Nem, komo­lyan. Min­dig ebben túrázok.

– És milyen túr­a­na­ci­ban jössz?

Rámu­tat­tam az alatta lévő pol­con egy kifa­kult, itt-​​ott lukas rövid­nad­rágra. – Ebben.

– Ebben? – sza­ladt fel a szem­öl­döke. – Csak egyet hozol?

– Dehogy! – húz­tam elő egy mási­kat a kupac aljá­ról. – Ezt is.

– És mi a hely­zet a cipő­vel? – nézett rám dia­dal­it­ta­san, mert egy ilyen hosszú túrán a meg­fe­lelő cipő kivá­lasz­tása nem tré­fa­do­log. Encik­lo­pé­diát lehetne meg­töl­teni a témá­ban fel­lel­hető iro­da­lom­ról az inter­ne­ten. – Egy jó túra­cipőt csak akarsz venni?

– Hát, ha talá­lok valami jót... – von­tam meg a vál­lam, de per­sze nekem is meg­vol­tak a magam tervei.