Elfog­lal­tunk gyor­san két egy­más mel­letti alsó ágyat, bevet­tük magun­kat a szom­szé­dos fürdő­szo­bába és egy kel­le­mes zuhany után fel­fris­sülve vissza­tér­tünk a hálóba, ahová idő­köz­ben beköl­tö­zött az előző nap Zub­i­ri­ben meg­is­mert három magyar egye­te­mista. Régi ismerős­ként üdvö­zöl­tük egy­mást, majd Évá­val némi pénzt magunk­hoz véve Pamp­lona fel­fe­de­zé­sére indultunk.

Végig­sé­tál­tunk egy kes­keny utcán és tíz perc­cel később már a hatal­mas Plaza de Toros előtt áll­tunk, amely 19 529 férő­he­lyé­vel állí­tó­lag a har­ma­dik leg­na­gyobb bikaviadal-​​aréna a vilá­gon. Amíg Éva a sar­kon álló egyik tele­fon­fül­kéből tájé­koz­tatta az ott­ho­ni­a­kat a hely­ze­tünkről, én a dús­lombú fák alatt elé­ge­det­ten sétál­gat­tam fel-​​alá az 1922-​​ben épült kör alakú épü­let hom­lok­zata men­tén futó Paseo de Heming­way–n. Meg­vizs­gál­tam az író mél­tat­la­nul nevet­sé­gesre sike­rült szob­rát, majd az aréna vörös faka­puja elé állva meg­pró­bál­tam elkép­zelni, ahogy két hét múlva majd a világ egyik leg­hí­re­sebb fesz­ti­vál­ján embe­rek szá­zai pró­bál­ják magu­kat átpré­selni rajta mielőtt a bikák utol­ér­nék őket, ami csak egy újabb pél­dája annak, hogy értel­mes embe­rek mire képe­sek, ha kellő­kép­pen unatkoznak.

Az egész bika­fut­ta­tás (helyi nevén enci­erro) jó két­száz évvel Pom­pe­ius után, egy Pamp­lo­ná­ban élő római sze­ná­tor Fer­min nevű fiá­val kezdő­dött, aki­nek nem sok köze volt a bikák­hoz. Inkább amo­lyan jám­bor fiúcska lehe­tett, mert a biro­da­lom­igaz­ga­tás helyett az akko­ri­ban egyre diva­to­sabb keresz­tény­ség felé kacsint­ga­tott. 18 éves korá­ban Toulouse-​​ban pappá szen­tel­ték, majd a szülő­föld­jén vég­zett rövid térítő­munka után – talán mert senki sem lehet pró­féta a saját hazá­já­ban – a fran­cia­or­szági Amiens-​​be uta­zott, ahol 303. szep­tem­ber 25-​​én egy helyi Jupiter-​​hívő lecsa­patta a fejét.