– Figyeld már! – szól­tam Évá­nak, aki az ege­ret meg­látva csőre töl­tötte a fény­ké­pezőt, én pedig köze­lebb lépve leha­jol­tam hozzá.

A gomb­szemű kis­egér olyan két­ség­be­eset­ten kepesz­tett felém, mintha csak mon­dani akart volna vala­mit, ezért a tenye­re­met nyújtva kise­gí­tet­tem a gaz­ból, amit úgy hálát meg, hogy végig­szag­lászta a muta­tó­uj­jam, és tel­jes erőből bele­ha­ra­pott. Ref­lex­szerűen fel­egye­ne­sedve üvöl­töt­tem egyet, és kinyúj­tott kar­ral meg­pró­bál­tam lerázni magam­ról a bitan­got, de az, mint valami méret­hi­bás pit­bull, az apró lába­i­val kalim­pálva csak csün­gött tovább az ujja­mon. A ragasz­ko­dást látva még egy­szer, most már hatá­ro­zot­tab­ban (na jó, pánik­szerűen) meg­ráz­tam a kezem, mintha egy rára­gadt szigetelőszalag-​​csíktól akar­tam volna meg­sza­ba­dulni, amire az egér végre vissza­hup­pant a fűre, és cso­dál­kozva nézett körül.

A pil­la­nat­nyi zava­rát kihasz­nálva gyor­san hát­ra­lép­tem egyet, és – bár tel­jes jog­gal arra szá­mí­tot­tam, hogy majd hanyatt-​​homlok elme­ne­kül – ami­kor meg­lá­tott, újra egye­ne­sen elin­dult felém. Nem mor­gott, vicsor­gatta a fogait vagy ilyesmi, csak egy­szerűen jött felém, mint a Csu­pasz pisz­toly robo­ti­zált bér­gyil­kosa: „Meg kell ölnöm Frank Drebint!”

– Te, ez kiné­zett magá­nak – álla­pí­totta meg Éva a nyil­ván­való, bár hihe­tet­len tényt, hogy a Camino máso­dik nap­ján el akart kapni egy egér.

– De hát én csak segí­teni akar­tam neki – néz­tem körül tanács­ta­la­nul, és elkép­zel­tem, ahogy a tele­fonba majd az ott­ho­ni­ak­nak arra a kér­dé­sére, hogy „Na, és milyen volt az első nap?” kény­te­len leszek azt vála­szolni, hogy „Meg­ha­ra­pott egy egér.”.

Nem macsó.