Azt kell mond­jam, hogy a dél­előtt varázs­la­tosra sike­rült. Átsé­tál­tunk a még min­dig kel­le­me­sen kihalt Finis­ter­rén (a macs­kák ugyan­ott ültek), majd végig a fjord­szerűen csip­kés part men­tén, fel az eny­hén emel­kedő ország­úton, ahon­nan gyö­nyörű kilá­tás nyílt a sma­ragd­zöld öbölre és vissza­felé, a zöl­dellő dom­bok­kal kere­te­zett Languszta-​​partra.

Az út végén (ahol min­den két­sé­get kizá­róan len­gett némi világ­vége han­gu­lat) elsé­tál­tunk az inkább falusi isko­la­épü­letre emlé­kez­tető vilá­gí­tó­to­rony mel­lett, és kicsit lej­jebb, egy szik­lára pin­gálva talál­tuk meg az utolsó sárga nyi­lat. A mély­kék óceán vég­te­len hori­zontja felé muta­tott. Ecset­tel, elna­gyolt betűk­kel az állt alá­ka­nya­rítva, hogy 5000 Km ULTREIA! (ami valami olyas­mit jelent, hogy 5000 Km HAJRÁ!), és ahogy a sze­mem­mel követ­tem a nyi­lat a hori­zont felé, egy pil­la­natra, isten az atyám, meg­érez­tem, ahogy göm­bö­lyö­dik a lábunk alatt a Föld!

A szom­szé­dos szikla tete­jén egy bronz bakancs mel­lett (amiből régeb­ben állí­tó­lag kettő volt) valaki ott­ha­gyott egy pár cipőt, ami alatt egy hamu­val és kor­mos rongy­da­ra­bok­kal teli meg­fe­ke­te­dett mélye­dés jelezte a helyet, ahol a zarán­do­kok gyúj­to­gatni szok­tak. Most nem égett ott semmi, és zarán­do­ko­kat sem lát­tunk a közel­ben. Ami azt illeti, mi vol­tunk az egyet­le­nek, akik gya­log jöt­tek ki a vilá­gí­tó­to­rony­hoz. Bár jó páran csel­leng­tek erre-​​arra, mind­egyi­kük jól öltö­zött autós-​​buszos turista volt.

A másik dolog, amit le akar­tam tudni mielőtt vég­leg elhagy­tuk volna Finis­ter­rét, az a Languszta-​​part mögötti dom­bok túl­ol­da­lán fekvő Playa de Mar de Fora meg­lá­to­ga­tása volt. Ez a nyílt óceán felé néző nyu­gati ten­ger­part még beach­boy bará­tunk sze­rint is túl vad volt, és csak olya­nok­nak való, akik nem ijed­nek meg a saját árnyékuktól.