Ott ugyanis egy régi szo­kás sze­rint, egy­fajta meg­ér­ke­zési ritu­álé kere­té­ben a zarán­do­kok elége­tik gya­log­ló­ru­há­i­kat, vagy ott­hagy­ják a zarán­dok­bot­ja­i­kat, cipői­ket, és egyéb túrafelszereléseiket.

– Ha! – hor­kant fel beach­boy bará­tunk, mintha nem hinne a fülé­nek, dehát 800 kilo­mé­ter után az ember óva­to­san ter­vez, ha gya­log­lás­ról van szó. – Fel­tét­le­nül ki kell oda menni! – bólo­ga­tott jelentő­ség­tel­je­sen, majd rög­tön vissza is kér­de­zett, hogy hová való­siak vagyunk.

– Magya­rok – mond­tuk Évá­val egy­szerre, amire macsó sze­mei meg­lepő izga­tott­ság­gal csil­lan­tak fel.

– Épp most lett vége a Forma 1-​​es futam­nak a Hun­gar­or­in­gen! – mondta.

– Tény­leg? – kér­dez­tem vissza tet­te­tett lel­ke­se­dés­sel, mert nagy­já­ból 12 éves korom óta nem érde­kel­nek körbe-​​körbe szá­gul­dozó, szí­nesre fes­tett ver­seny­au­tók. – És ki nyert?

– Hát Fer­nando Alonso! – vágta rá (némi­leg fél­re­értve a kér­dé­se­met, abban az évben ugyanis Räik­kö­nen nyerte a magyar futamot).

– Az a brazil?

– Dehogyis! – csó­válta a fejét. – Spanyol!

– Ó, ez igen! – biggyesz­tet­tem le a szám elis­merően. – És ki lesz a világbajnok?

– Hát mon­dom – húzta ki magát büsz­kén –, hogy Fer­nando Alonso!

Amire mi mást mond­hat­tam volna, mint hogy „Viva Alonso!”.

Más­nap reg­gel tehát a bár­ban lehaj­tott kávénk után cso­ma­gol­tunk magunk­nak némi ele­mó­zsiát, és újra útra kel­tünk, ezút­tal a vilá­gí­tó­to­rony felé.