– Tiszta töre­de­zett volt – mondta, ami­kor már pár lépésre eltá­vo­lod­tunk a gye­re­kektől. – Az enyé­mek akár két euró­ért is elmennének!

Mielőtt elin­téz­tük volna a bevá­sár­lást, cél­ta­la­nul bolyong­tunk egy kicsit a bel­vá­ros­ban, amit szin­tén nem nevez­nék túl moz­gal­mas­nak. Az egyet­len cso­por­to­su­lás a Calle Manuel Lago Pais nevű utca sar­kán álló vilá­gos­kék, apró moza­ik­kal kira­kott ház előtt volt, ahol az utca lej­tése miatt a járda szint­jéig érő ablak előtt három, nyil­ván­va­lóan egy alom­ból szár­mazó vörö­ses színű, nyurga macska a szája szé­lét nya­lo­gatva mére­gette az ablak­üveg mögötti apró kalit­ká­ban csi­vi­telő sárga kanárit.

Az alig 5000 lakosú Finis­terre (helyi, gali­ciai nevén Fis­terre) egyéb­ként min­den fapa­dos­sá­gá­val együtt is olyan­nyira meg­tet­szett nekünk, hogy miután a busz­pá­lya­ud­var köze­lé­ben álló super­mer­ca­dó­ban bevá­sá­rol­tunk, rög­tön meg is fogad­tuk, hogy más­nap még visszatérünk.

Útban vissza­felé a Languszta-​​partra, köz­vet­le­nül a város szé­lén állt egy kereszt, ami­nek a szik­lat­alap­za­tára Éva leál­lí­totta a fény­ké­pezőt, hogy a fagyos téli estékre készít­sen rólunk egy képet a kilo­mé­te­res fél­ka­réj ten­ger­part­tal a hát­tér­ben. Ezt (de leg­in­kább Évát) meg­látva egy mel­let­tünk elsé­táló macsó rög­tön lelas­sí­totta lép­teit, hát­ra­si­mí­totta a csil­lo­góra zse­lé­zett fekete haját és fel­aján­lotta, hogy lefény­ké­pez min­ket. Miután elkat­tin­totta rólunk a túra talán leg­bé­nább képét, a meg­lepően jó angol­tu­dá­sát kihasz­nálva meg­ér­deklőd­tem tőle, hogy érdemes-​​e kigya­lo­golni a Cabo de Finis­terre (vagyis Finisterre-​​fok) csücs­kén, szó sze­rint a világ végén (finis – vég, ter­rae – föld) álló világítótoronyhoz.