Azóta még 1622-​​ben, 1925-​​ben és 1937-​​ben is tör­tén­tek bal­ese­tek, de mára olyan komoly tengerészcsomó-​​rendszert dol­goz­tak ki a kötél rög­zí­té­sére, hogy az ember­nek nincs sok esé­lye a para­zsat köpő, elsza­ba­dult füs­tölő elől mene­külő híve­ket látni.

Mint ahogy magát a Bota­fu­mei­rót sem könnyű egy­ál­ta­lán. Mintha valami féltve őrzött titok lenne, nincs egy fix menet­rendje, leg­alábbis nekem nem sike­rült ilyes­mit talál­nom. Zarán­dok körök­ben a Botafumeiro-​​spotting külön hob­bivá nőtte ki magát. Biz­to­san csak a jelentős val­lási ünne­pe­ken len­ge­tik, évente maxi­mum huszonöt alka­lom­mal, és a La Voz de Gali­cia sze­rint további 800-​​szor abban az eset­ben is, ha összegyű­lik pár busz­nyi kellően izga­tott turista, és össze­dob­nak 300 eurót egy kis zárás utáni pri­vát műsorra. Rossz nyel­vek sze­rint (és ezt nem tőlem tud­ják) még később – olyan éjfél után – a három­szögbe állí­tott tira­bo­lei­rók­kal élő­bá­bus lengő­te­két is lehet ját­szani 1000 euró/​lengetés alapon.

Min­den­esetre ami­kor mi a kated­rá­lis­ban jár­tunk, jócs­kán a déli mise után, az oltár kör­nyé­kén semmi nem utalt litur­gi­kus tevé­keny­ségre. A levegő­ben nem érző­dött fura szag, és a for­mája miatt La Alca­chofa (vagyis Arti­csóka) bece­névre hall­gató Botafumeiro-​​dublőr füg­gött csak szo­morú moz­du­lat­lan­ságba der­medve maga­san a kupola galé­ri­ája alá rög­zí­tett csi­ga­rend­szerről lefelé.

Ami­kor a kated­rá­lis­ból val­lá­sos zson­gás­sal telt fejün­ket az egyik oldalsó bejá­ra­ton kidug­tuk a nap­fényre, ismét az ismerős Imma­cu­lada téren talál­tuk magun­kat, és már csak annyi „hiva­ta­los” elin­tézni valónk maradt, hogy fel­ke­res­sük az innen mind­össze két sarokra, a Rúa do Vilar 1. szám alatt talál­ható Ofi­cina de Pereg­ri­nost, vagyis a Zarándokirodát.