Elé­ge­det­ten indul­tam Éva felé, hogy meg­osszam vele fris­sen szer­zett tudá­so­mat, de ő egy idő­sebb fran­cia házas­pár­nak kézzel-​​lábbal éppen azt magya­rázta, hogy Fran­cia­or­szág­tól egé­szen idáig gya­log jöt­tünk. Ez annyira lenyű­gözte őket, hogy a fejü­ket hitet­le­nül rázva egy jó dara­big elis­merően ohlàlàz­tak, és a mel­let­tük elha­ladó turis­ta­tár­sa­i­kat is oda­hívva pár szó­ban tovább­ad­ták a hihe­tet­len ese­tet. Pil­la­na­tok alatt kisebb cső­dü­let ala­kult ki a háti­zsák­kal büsz­kén feszítő Éva körül, töb­ben le is akar­tak fény­ké­pez­kedni vele, majd elkez­dett pecsé­te­ket nyomni a felé nyúj­tott bro­sú­rákra, és ha a könyö­ké­nél fogva ki nem rán­ga­tom a kör köze­péről, két perc múlva talán már autog­ra­mot is osz­to­ga­tott volna.

A temp­lom belülről üdítően egy­szerű volt. Lefo­ga­dom, hogy ami­kor Don Elias 30 éve újjá­épí­tette, nem dús­kált a ren­del­ke­zésre álló anyagi for­rá­sok­ban, amit úgy tűnik, hogy jó ízlés­sel pótolt. A kőből rakott, szé­les bolt­íve­ken nyugvó fehér fala­kat sem­mi­lyen val­lá­sos csi­csa nem csú­fí­totta, és a pla­fon­ról is csak a sötét­barna, fage­ren­dás tető­szer­ke­zet nézett le ránk. Elsé­tál­tunk a pad­so­rok között az arany­füsttől szin­tén mér­ték­tar­tóan men­tes oltár felé, majd a jobb oldali apszis­ban hamar meg is talál­tuk a „Szent Grált”.

A kis arany­ke­hely egy ima­zsá­mo­lyok­kal elba­ri­ká­do­zott, falba süllyesz­tett apró üveg­vit­rin­ben állt, olyan hal­vá­nyan kivi­lá­gítva és olyan messze tőlünk, hogy tulaj­don­kép­pen kár volt kiál­lí­tani. Még sze­ren­cse, hogy a tájé­koz­tató füzet utolsó olda­lán volt róla egy kép, pár sótar­tó­nak lát­szó tárgy társaságában.

A temp­lom­ból kiérve az 1300 méte­res magas­ság elle­nére is per­zselő nap­sü­tésre, O Ceb­re­iro fő lát­vá­nyos­sá­gá­nak szá­mító, pal­lo­zas nevű zsúp­fe­de­les, hobbit-​​lak házacs­kák felé indultunk.