A tákol­mány alján ron­gyok hever­tek, és az egyik sarok­ban egy nagy alu­mí­nium lábos állt, egy pok­rócba tekert gya­nú­san hosszú­kás valami tár­sa­sá­gá­ban. Nem mer­tünk köze­lebb menni, hogy leel­lenőriz­zük, de Ben sze­rint az előző, asz­kéta lel­kü­letű hos­pi­ta­lero mumi­fi­ká­lásra elő­ké­szí­tett holt­teste lehetett.

A fiúk aztán az ebéd utáni pihe­gésből fel­éledve elkezd­tek azon mes­ter­kedni, hogy a hely min­den mara­dék von­ze­re­jét, a nagy csen­det tönk­re­téve életre kelt­se­nek egy ben­zi­nes áram­fej­lesztőt. Ami­kor a szer­ke­zet esze­ve­szett pöfö­gés­sel, hófe­hér füs­töt ere­getve bein­dult, elér­ke­zett­nek lát­tuk az időt, hogy elköszönjünk.

Bár meg­ér­ke­zé­sünk­kor már meg­cso­dál­tuk az alber­get körül­vevő falra fes­tett far­kas­képű egy­szar­vúk, elsza­ba­dult emberi vég­ta­gok, gonosz kígyók, bús­képű lova­gok, Dávid-​​csillagok és nem utol­só­sor­ban tejtől csö­pögő csö­csök alkotta pasz­tell­színű graffiti-​​kavalkádot, kifelé menet az egyik sar­kon meg­akadt a sze­münk egy addig nem látott, egé­szen külö­nös képregény-​​szerű fal­fest­mé­nyen. A spi­rá­li­san befelé haladó, szá­mo­zott négy­ze­tek leg­több­jén egy spic­ces­nek tűnő hófe­hér gúnár feszí­tett hídon átkelve, tóban úszva, út köze­pén tol­lász­kodva, vagy éppen búza­ka­lá­szok közt meg­bújva. Itt-​​ott egy zarán­dok is fel­tűnt, amiből arra követ­kez­tet­tünk, hogy a kép tulaj­don­kép­pen magát a Cami­nót ábrá­zol­hatja. Aztán ami­kor az olasz gond­nok gond­ter­helt kép­pel kijött egy kocsi­ban felej­tett generátor-​​alkatrészért, fény derült a rejtélyre.

– Ez a Juego de la Oca – mondta fel­csil­lanó sze­mek­kel, hogy végre tény­leg segít­het nekünk vala­mi­ben. – A libás játék...

– Libás játék? – néz­tünk a falfestményre.