– Egy tár­sas­já­ték – bólo­ga­tott, majd a bal alsó sarok első mező­jére muta­tott, amin egy varázs­sip­kás Ludas Matyi terelt pár libát. – Innen indulsz, és lép­kedsz előre amennyit dobsz.

– Tény­leg – muta­tott Éva két dobó­koc­kára az egyik mezőn.

– Azt hiszem ott újra dob­hatsz – foly­tatta az olasz a sza­bály­ma­gya­rá­za­tot. – A libás mezőn pedig még egy­szer annyit mehetsz előre, amennyit dob­tál. A halá­lon meg... – muta­tott az 58-​​as mezőn, nem sok­kal a cél előtt egy vörös lepelbe bugyo­lált csontvázra.

– ...kies­tél – fejez­tem be helyette a mondatot.

– Na nem olyan vészes a hely­zet – rázta a fejét moso­lyogva –, csak vissza kell men­ned az ele­jére. Az nyer, aki előbb jut ide – muta­tott a „tábla” köze­pén egy rózsa­szín dia­da­lívre, ami mel­lett egy zöl­dellő sza­ka­dék szé­lén sztep­pelő szal­ma­ka­la­pos pereg­rino a fejét vakarva kém­lelte a Sza­tur­nusz, a fél­hold és pár csil­lag által kép­vi­selt világ­egye­te­met, mintha azt kér­dezné: „Na most merre?”

A jól infor­mált olasz hos­pi­ta­le­ró­tól még azt is meg­tud­tuk, hogy a libás játé­kot az egyik Medici „találta fel”, és aján­dé­kozta II. Fülöp spa­nyol király­nak vala­mi­kor a 16. szá­zad máso­dik felé­ben, és bár ere­de­ti­leg a játék­nak semmi köze sem volt a Cami­nó­hoz, bizo­nyos körök miti­kus kap­cso­la­tot sejtenek.

A liba ugyanis spa­nyo­lul ánsar, vagy éppen auca (oca), a tojó gansa, a gúnár pedig ganso névre hall­gat, amely sza­vak lépten-​​nyomon fel­tűn­nek a Cami­nón fekvő olyan hely­sé­gek neve­i­ben, mint pél­dául Río Oja (a folyó amiről La Rioja a nevét kapta), Mon­tes de Oca (a két nap­pal ezelőtt magunk mögött hagyott erdős vidék), vagy éppen El Ganso a hír­hedt kov­boj bár­já­val, ahová két hét­tel később vetőd­tünk el – hogy csak párat említsek.