Ehhez képest Arroyo Sam­bol­ban (amely magya­rul annyit jelent, hogy Sam­bol Patak, és talá­lóan a rajta átfo­lyó Sam­bol patak­ról kapta nevét) csak pár fia­tal­em­berbe bot­lot­tunk, amint épp az ebéd­jük marad­vá­nyai fölött piheg­tek a tor­ná­con. Az „oázis­hoz” leágazó út ele­jén álló táb­lán beígért Ano­ther kind of vib­ra­tion! helyett inkább kicsit fagyos volt a han­gu­lat. Olyasmi, mint ami­kor az ember benyit egy tiné­dzse­rek­kel teli szo­bába, ami­nek a levegő­jé­ben külö­nös szag ter­jeng, és vékony füst­csík száll a pla­fon felé egy hát­ra­tett kéz­zel ülő fia­tal­em­ber rasz­ta­f­ri­zu­rája mögül.

Az illú­ziót itt Arroyo Sam­bol­ban is egy rasz­ta­f­ri­zu­rás pereg­rino tette tel­jessé, aki épp arról fag­gatta a kissé vona­kodva vála­szol­gató olasz hos­pi­ta­le­rót, hogy hogyan lehet ilyen remek állás­hoz jutni. Ami­kor a gond­nok meg­lá­tott min­ket, azon­nal fel­pat­tant, hogy bemu­tat­koz­zon, és kissé saj­nál­kozva közölte, hogy ha tudta volna, hogy jövünk, akkor kicsit több spa­get­tit főzött volna. Biz­to­sí­tot­tuk róla, hogy ezt mi job­ban saj­nál­juk, és ha tud­tuk volna, hogy igazi olasz spa­getti készül, akkor talán kicsit job­ban igyek­szünk, de tulaj­don­kép­pen egy kis víz­zel és árnyék­kal is beérjük.

Az oázis fő von­ze­re­jét jórészt az adja, hogy min­den­féle lakott terü­lettől távol, a semmi (búza­mezők) köze­pén fek­szik, és ezért főleg azok­nak a pereg­ri­nók­nak a köré­ben örvend nagy nép­szerű­ség­nek, akik sze­ret­nék kipró­bálni, hogy milyen az élet folyó­víz és áram nél­kül. Mivel mi pont for­dítva vol­tunk a dolog­gal, nem is vol­tunk nagyon lenyű­gözve. Bár két­ség­te­le­nül érde­kes­nek talál­tuk azt a pok­ró­cok­kal lete­rí­tett, faágak­ból fab­ri­kált sátor­szerű épít­ményt, ami a füves terü­let szé­lén, kicsit lej­jebb állt a fák alatt.