– Hát igen – von­tam meg a vál­lam sze­ré­nyen, de igaz­ság sze­rint sosem tud­nék ennyit gya­lo­golni. Mind­össze egy­szer for­dult elő velünk a Cami­nón, hogy a napi húsza­sunk­nál töb­bet, mint­egy 30 kilo­mé­tert tet­tünk meg, mert vala­hogy sehol sem sike­rült meg­fe­lelő szál­lást talál­nunk, de erre azóta sem emlék­szem vissza szívesen.

Kínos hely­ze­temből aztán a fal mel­lett sora­kozó háti­zsá­kok felől hal­lat­szó tompa mobil­csör­gés men­tett meg. A beszél­gető­tár­sam zavar­tan fice­regni kez­dett, majd elné­zést kérve a zsá­kok­hoz sie­tett. Az alber­gue bejá­rata körül zúgo­ló­dás támadt, és mintha tom­bo­la­hú­zás lett volna, töb­ben is fel­ug­rot­tak, és túrni kezd­ték a csomagjaikat.

Amire a belo­ra­dói alber­gue ked­ves angol hos­pi­ta­le­rá­já­tól végre meg­kap­tuk a pecsé­te­ket, és a háti­zsá­ko­kat fel­kapva elin­dul­tunk, hogy a kis­vá­ros­ban együnk vala­mit ebédre, a sor vége már leg­alább húsz méterre kanyar­gott a téren. A pereg­ri­nók parázs vitát foly­tat­tak arról, hogy ki érke­zett előbb, és ki kinek fog­lalja a helyét (amit per­sze senki sem nézett jó szem­mel), egy tere­bé­lyes nő pedig arról panasz­ko­dott a köze­lé­ben állók­nak, hogy sze­rinte a bicik­li­sek­nek vár­niuk kel­lene amíg a gya­lo­go­sok meg­kap­ják az ágya­i­kat. Komo­lyan mon­dom, mintha óvo­dá­so­kat lát­tam volna vesze­kedni a homo­ko­zó­ban, ami megint csak egyike volt azok­nak a pil­la­na­tok­nak a Cami­nón, ami­kor hálát adtam Jakab­nak, hogy az indu­lás előtt rábe­szélt arra a sátorra.

Mi a hasonló vitá­kat meg­spó­rolva aznap huszon­egy­né­hány kilo­mé­ter­rel odébb, egy Vil­laf­ranca Mon­tes de Oca nevű hely után éjsza­káz­tunk egy tölgyerdő közepén.