Külö­nös éle­tükről – nevez­zük őket mor­ning wal­ke­reknek – más­nap reg­gel, a wes­tern fil­me­ket idéző nevű Belo­ra­dó­ban kap­tunk íze­lítőt. Előző este nem sok­kal a város előtt (való­já­ban olyan közel, hogy belát­tunk a leg­szélső házak erké­lye­ire) egy domb­ol­da­lon tábo­roz­tunk le gyan­ta­il­latú fenyő­fák alatt, ami­nek köszön­hetően más­nap reg­gel egé­szen korán (már a mi idő­szá­mí­tá­sunk sze­rint), dél körül gya­lo­gol­tunk be a városba.

Már javá­ban zaj­lott a szi­eszta, ezért az üre­sen kongó utcá­kon a leg­na­gyobb saj­ná­la­tunkra egyet­len kov­boj­jal sem talál­koz­tunk. Nyüzs­gés (nem is akár­mi­lyen) egye­dül az alber­gue nyi­tott ajtaja előtt mutat­ko­zott, ahol alumínium-​​keretes szé­kek körül tucat­nyi háti­zsák hevert, a bejá­rat­tól pedig egy jó 15 méte­res sor kanyar­gott a kis tér közepe felé. Bár a lát­vány némi­képp elri­asz­tott min­ket, „leg­alább addig sem kell gya­lo­golni” ala­pon ledo­bál­tuk a háti­zsá­ko­kat, Éva leült a szé­kek egyi­kére, én pedig beáll­tam a sorba, hogy lepe­csé­tel­tes­sem a cre­den­c­ia­lo­kat. Épp ekkor érke­zett egy nagyobb csa­pat mor­ning wal­ker, és beáll­tak mögém a sorba. Egy sza­kál­las férfi szóba ele­gye­dett velem, és az első kér­dése az volt, hogy aznap reg­gel hon­nan indultam.

– Öööö – habog­tam egy pil­la­na­tig azt fon­tol­gatva, hogy meg­mon­dom az iga­zat, de aztán jobb ötle­tem támadt. – Ti hon­nan is?

– Santo Domingóból.

– Na, mi egy falu­val élőbbről – mond­tam szem­reb­be­nés nél­kül, hogy meg­spó­rol­jam a hosszas magyarázkodást.

– Azof­rá­ból? – kere­ked­tek el a manus szemei.

– Ha te mondod!

– Az 42 kilo­mé­ter! – nézett rám elis­merően. – Szép kis táv!