– Lenyű­göző! – mondta Ben a vál­lam fölött beku­kucs­kálva az alber­gue háló­jába. A csu­pasz, egy­kor fehér falak men­tén egy fából tákolt dobogó futott körbe, amin elnyűtt szi­vacs­mat­ra­cok sora­koz­tak. A közé­pen álló pár szé­ket leszá­mítva a hely egy eldu­gott iráni falu­ban árvál­kodó étte­remre emlé­kez­te­tett (csak az sok­kal han­gu­la­to­sabb volt), ahol egy­szer volt sze­ren­csém elfo­gyasz­tani egy saját faggyú­já­ban sült bárány­ke­ba­bot. Nem volt finom.

– Lehet, hogy én is veszek egy sát­rat – sum­mázta Ben a háló­ban látot­ta­kat, majd ami­kor már kellően kicso­dál­koz­tuk magun­kat, kifor­dul­tunk, és az alber­gue bejá­ra­tá­nál lepar­kolt háti­zsá­kok­hoz indul­tunk. Az épü­let előtt a ked­ves hos­pi­ta­lera az utcát kém­lelte lefelé és időn­ként az órá­jára pil­lan­tott, mintha csak a buszt várná.

– Bíssz? Okéj? – mosoly­gott ránk biz­ta­tóan, ami­kor már mind­hár­man menet­ké­szen, búcsúz­ko­dásra készülődve sora­koz­tunk az ajtó előtt.

Bólo­gat­tunk.

– Kaja? Okéj? – kér­dezte soha ki nem fogyó moso­lyá­val, majd ami­kor az egyik szom­szé­dos utcá­ból ékte­len dudá­lás hang­zott fel, fel­tar­totta a muta­tó­uj­ját. – Itt a bolt! – mondta, amire az egyik sarok mögül kika­nya­ro­dott egy fehér fur­gon, végig­szá­gul­dott az utcán, és nagy port kavarva meg­állt előttünk.

Amíg a sofőr segí­tett a hos­pi­ta­le­rá­nak bevinni a kial­ku­dott áru­kat az albergbe, mi körül­néz­tünk a mobil-​​bolt rak­te­ré­ben, ami főleg baget­tes reke­szek­kel, pár zacskó tész­tá­val és némi zöld­ség­gel volt – egy­ál­ta­lán nem – tele. A sze­gé­nyes áru­kész­le­tet látva elkö­szön­tünk a hos­pi­ta­le­rá­tól, és tovább indu­lunk Los Arcos felé, ahol egy ren­des super­mer­ca­dót remél­tünk, igazi választékkal.