A Bodegas Irache 1991-​​ben helyezte üzembe a borá­szat falán a cikor­nyás fali­ku­tat, ami rend­kí­vül hamar a Jakab zarán­do­kok és – ahogy én kép­ze­lem – a kör­nyék­beli alko­ho­lis­ták nép­szerű cél­pont­jává vált. Azóta is bánom, de miután végez­tünk a lábáz­ta­tás­sal, és már fent a nap­sü­tés­ben, háti­zsá­kok­kal a vál­la­in­kon újra útra készen áll­tunk, Évá­val és Ben­nel egy kis tana­ko­dás után végül úgy dön­töt­tünk, hogy kihagy­juk. Az oda-​​vissza tartó 12 kilo­mé­te­res út fél – betin­tázva akár egy tel­jes – napi kitérőt jelen­tett volna, ráadá­sul naponta csak 70 liter vörös­bort áldoz­nak a szent célra, így elég való­színű­nek lát­szott az a lehető­ség is, hogy 6 kilo­mé­tert gya­lo­gol­junk csak azért, hogy lás­sunk egy kiapadt borkutat.

Így immár négyen indul­tunk tovább a szőlőtő­kék között egy közeli domb­tetőn álló vár és az alatta fekvő tele­pü­lés felé. Manuel köz­ben elme­sélte, hogy a vár a Cas­tillo de San Est­e­ban (vagyis Szent Ist­ván vára) a tele­pü­lés pedig az ele­gáns Vil­la­mayor de Mon­jardín nevet viseli, de a négy hazug­ság falu­já­nak is szok­ták hívni, mert a lát­szat elle­nére se nem város (villa) se nem nagy (mayor), apá­cák (monja) sem lak­ják és ker­tek (jar­din) sin­cse­nek benne.

Mivel az utána követ­kező, Los Arcos nevű hely­ség 12 kilo­mé­ter­nyi gya­log­lásra volt, a helyi alberg nagyon ked­ves hos­pi­ta­le­rá­já­nak az unszo­lá­sára úgy hatá­roz­tunk, hogy fel­tölt­jük a fla­kon­ja­in­kat víz­zel. Elkö­szön­tünk Manu­eltől, és amíg Ben­nel egy zak­la­tott kép­pel szor­gos­kodó pereg­rino mögött kivár­tuk a sorun­kat a moso­ga­tó­nál, Éva körül­né­zett az albergben.

– Ezt lát­no­tok kell – mondta ami­kor újra fel­buk­kant a kony­há­ban, majd meg­várta, amíg vég­zünk, és egy díszí­tet­len helyi­ségbe veze­tett minket.