Raj­tuk kívül nem is nagyon lát­tunk mást a közel­ben, pedig iga­zá­ból bár­ki­nek bár­mit meg­ad­tam volna egy kis árnyé­kért, a kút vize pedig olyan las­san csor­do­gált (inkább cse­pe­gett), hogy jó ideig tar­tott mire meg­telt az egyik fla­ko­nunk, ami alatt viszont leg­alább bőven volt időnk kiél­vezni az előt­tünk elte­rülő pom­pás pano­rá­mát. Jobbra a távol­ban még Pamp­lona ház­tetői is lát­szot­tak, elő­re­felé pedig szik­lás hegy­csú­csok­kal a hát­tér­ben egy főleg búza­mezők­kel, itt-​​ott zöl­dellő bok­ros sávok­kal és fal­vak­kal tar­kí­tott lapos fenn­sík húzó­dott. Csak balra, a domb­ol­dal tete­jén sur­rogó szél­ke­re­kek vég­te­len sora ron­totta el némi­leg a lát­ványt, ami inkább volt lehan­goló, mint egy új és szebb jövő ígé­rete. Csak remé­lem, hogy kör­nye­zet­vé­delmi ügy­buz­gal­má­ban soha sen­ki­nek nem jut eszébe, hogy ilyen csú­nyán elbán­jon a Mecsek Pécs fölé dom­bo­rodó barát­sá­gos sziluettjével.

Egyéb­ként a rossz nyel­vek sze­rint iga­zá­ból csak a gyár­tó­i­nak és üze­mel­tetői­nek hasz­not hozó szél­erőmű­vek nem csak ron­dák, hanem gyil­kol­nak is. Ott felet­tünk, az El Per­dón tete­jén pörgő 40 szél­ke­rék 100-​​al süvítő lapát­jai pél­dául egy navar­rai kor­mány­hi­va­tal meg­bí­zá­sá­ból készült tanul­mány sze­rint napi leg­alább egy alka­lom­mal fele­zik meg egy-​​egy gya­nút­la­nul arra vitor­lázó fen­sé­ges fakó­ke­selyű közel három méte­res szárnyfesztávolságát.

Ez sem lett volna semmi lát­vány, ám ami­kor végre lihegve fel­ér­tünk a domb­tetőre, kény­te­le­nek vol­tunk beérni a min­ket fogadó fura zarán­dok­ka­ra­ván­nal, mely­nek tag­jai igen­csak rozs­dás, 50 mil­lis kazán­le­mez­ből kivá­gott szi­lu­ett pereg­ri­nók vol­tak és semmi két­sé­gem sincs afelől, hogy nálunk már rég elad­ták volna őket kilóra. Azt hiszem az ilyet hív­ják a tévé­ben időn­ként fel­buk­kanó fura­hajú művé­szek "installáció"-nak.