A szél­ke­re­ke­ket üze­mel­tető cég által emelt, ötven méter hosszú "szo­bor­cso­port" két leg­hátsó alakja leg­in­kább sisa­kos kato­ná­nak lát­szott, akik előtt kicsit elő­re­gör­nyedve – mintha has­csi­ka­rás kínozná – egy amo­lyan közép­kori cop­fos nemes mene­kült hosszú kabát­ban és csiz­má­ban. Előtte egy lobogó hajú lány – talán maga Doro­thy az Óz a nagy varázs­ló­ból – ment, akit épp fel­kapni készült a szél, de per­sze az is lehet, hogy csak az előtte galop­pozó sza­már hátára akart fel­pat­tanni, hogy le ne marad­jon a még elő­rébb lóhá­ton, sza­má­ron és gya­lo­go­san mene­telő nyolc másik alak­tól. A gyü­le­ke­zet égbe nyúló ván­dor­bot­jait a magas­ban keresztbe futó rudak tar­tot­ták össze, amitől kicsit olyan lett az egész, mint valami elöre­ge­dett, hasz­ná­la­ton kívüli anten­na­rend­szer, nekünk azon­ban min­den bizarr­sága elle­nére is tetszett.

Miután Éva beál­lí­tott a kara­ván végén álló copfos-​​nemes mögötti üres helyre és elkat­tin­tott egy fény­ké­pet, az ösvény másik olda­lán, a hatal­mas szél­ke­re­kek tövé­ben meg­szem­lél­tük az egy­kor itt álló zarándok-​​menedék emlé­kére emelt, érde­kes kont­raszt­ként min­den fan­tá­ziát nél­kü­löző emlékmű­vet. Egy utolsó pil­lan­tást vetet­tünk vissza Pamp­lona és a Pire­ne­u­sok felé, majd átvág­tunk a hegy­ge­rinc tete­jén végig­futó és bizo­nyára csak a rus­nya szél­ke­re­kek szer­vi­ze­lése miatt épült kes­keny asz­fal­t­úton, ahon­nan elénk tárult a hegy másik olda­lán ránk váró táj. Felet­tébb külö­nös érzés volt azzal a tudat­tal végig­nézni rajta, hogy előbb-​​utóbb min­den egyes méte­rét végig fog­juk gyalogolni.

– Elég sík­nak tűnik – álla­pí­totta meg Éva, mert per­sze az Alto del Per­dón friss élmé­nyé­vel a hátunk mögött leg­in­kább meg­mászni való dom­bok után kuta­tott a szemünk.