Átvág­tunk az aréna előtti for­gal­mas keresz­tező­dé­sen, majd vissza­sé­tál­tunk a bel­vá­ros­hoz vezető szűk és fényesre kopott macs­ka­kö­ve­i­vel bika­fut­ta­tásra nem éppen alkal­mas terep­nek tűnő Esta­feta utcán, ahol raj­tunk kívül csak pár akta­tás­kát lóbáló öltö­nyös sie­tett Pamp­lona főtere, a tágas Plaza del Cas­tillo felé. A tér szé­lén lete­le­ped­tünk egy padra és a nap­sü­tés elle­nére sze­mer­kélő eső­ben figyel­tük a közé­pen álló kör alakú, kupo­lás pavi­lon­ban har­sogó fúvós­együt­tes zené­jére arra andalgó embereket.

Ami­kor az eső kicsit job­ban rákez­dett, beül­tünk pár szend­vicsre és egy italra a tér szé­lén sora­kozó egyik bár nap­ernyői alá, majd vissza­in­dul­tunk az alber­gue felé. A hőség elmúl­tá­val a kes­keny utcá­kon óri­ási volt a nyüzs­gés. Az aprócska bárok olyan­nyira tömve vol­tak embe­rek­kel, hogy sokan a poha­ra­i­kat szo­ron­gatva kiszo­rul­tak a tárva-​​nyitva álló ajtók előtti jár­dákra. Szem­mel lát­ha­tóan min­denki jól szó­ra­ko­zott a hip­pis káosz­ban, egye­dül talán csak a gaz­dá­i­kat remény­kedő pil­lan­tá­sok­kal keresve csoportról-​​csoportra járó kutyák tűn­tek elveszettnek.

Söté­te­dé­sig még volt egy kis időnk, így elsé­tál­tunk az alber­gue előtt a domb tete­jén maga­sodó vár­fa­lak­hoz, ahon­nan remek kilá­tás nyílt Pamp­lo­ná­nak az Arga túlsó part­ján a lemenő nap vörö­ses fényé­ben úszó modern város­ré­sze­ire. Az eme­le­tes házak közötti üres plac­co­kon óri­ási mág­lyák égtek, körü­löt­tük izga­tot­tan ugrán­dozó embe­rek­kel, ami iga­zán fura, már-​​már apo­ka­lip­ti­kus lát­vány volt. Vissza­sé­tál­tunk az alber­gue előtti térre, ahol hasonló kép foga­dott min­ket. A kör­nyező házak­ban lakó helyiek a gye­re­kek leg­na­gyobb örö­mére papucs­ban, újság­pa­pír­ból rakott pará­nyi tüzek fölött ugrán­doz­tak át.