Azóta ugyanis a világ min­den tájá­ról csak úgy özön­le­nek a népek Pamp­lo­nába. Becs­lé­sek sze­rint a szá­muk min­den évben meg­ha­ladja az egy­mil­liót, és annak elle­nére, hogy a leg­több­jük nem jut túl a helyi kocs­mák pult­ja­i­nál, a kez­det­ben ártal­mat­lan bika­fut­ta­tás­ból mára túl­zsú­folt, élet­ve­szé­lyes móka lett.

Bár kór­házba is min­den évben több szá­zan kerül­nek, 1924 óta össze­sen 15 (főleg navar­rai) macsó hagyta ott a fogát a bika­fut­ta­tá­so­kon, az első és eddig egyet­len „halálra öklelt kül­földi” meg­tisz­telő címét pedig 1995-​​ben sike­rült elnyer­nie egy 22 éves ame­ri­kai fia­tal­em­ber­nek, bizo­nyos Matt­hew Peter Tassiónak.

Tas­sio a fesz­ti­vál egyik alko­hol­má­mo­ros éjsza­ká­ján úgy dön­tött, hogy a más­na­pot fej­fá­jás helyett inkább egy laza reg­geli futás­sal kezdi a bikák­kal, ám a város­háza előtti téren kiala­kult tumul­tus­ban elesett, és ahe­lyett hogy az oko­sok taná­csát követve össze­ku­po­rodva a föl­dön maradt volna, fel­tá­pász­ko­dott, és az egye­ne­sen felé vág­tató, fél­ton­nás Cas­tel­lano nevű bika jobb szar­ván találta magát. Pár perc­cel a kór­házba szál­lí­tás után meghalt.

Per­sze ez csak puszta spe­ku­lá­ció a részemről, de ha egész eddigi éle­tem­ben tágas mező­kön lege­lésző bika len­nék, való­színű­leg én sem ven­ném jó néven, ha a vesztő­he­lyemre vezető szűk siká­torba terel­né­nek több­száz üvöltő, piros-​​fehér ruhá­ban hős­ködő más­na­pos macsó közé. Ami azt illeti öröm­mel lát­nám, ahogy könnyű cél­pon­tot nyújtva esnek-​​kelnek előt­tem a nagy tolongásban.

Bár a San­fer­mi­nes kilenc nap­ján állí­tó­lag akkora a nyüzs­gés, hogy a város­ban még egy fog­pisz­ká­lót sem lehet leej­teni, ami­kor mi ott jár­tunk csak a fala­kon vöröslő pla­ká­tok és az itt-​​ott már fel­ál­lí­tott palán­kok utal­tak a két hét­tel később kezdődő forgatagra.