– Oui! 600 kilo­mé­terre innen – bólo­ga­tott a hen­ce­gés leg­ap­róbb jele nél­kül. – Ott lakunk.

– Hmmm – mond­tam lenyű­gözve. „Igazi” zarán­do­kok vol­tak tehát, akik csak kilép­tek az ajtón, és neki­vág­tak, mint a régi szép idők­ben. – Akkor las­san már túl vagy­tok a felén.

– Igen, de lehet, hogy még San­ti­a­gó­ból vissza­felé is zsa­log jövünk – mondta a nő, majd lefor­dí­totta a sza­kál­las pár­já­nak a beszél­ge­té­sün­ket, ami után fran­ci­á­san lebiggyesz­tett száj­jal össze­nézve mind­ket­ten vál­lat von­tak. – Talán még tovább zsa­lo­go­lunk Bordeaux-​​ba is... – nézett vissza rám a nő. – Attól függ mennyi időnk lesz...

Még beszél­get­tünk kicsit a zsa­log­lás nehéz­sé­ge­iről és az uta­zás­ról álta­lá­ban, majd kimentve magam Éva kere­sé­sére indul­tam, hogy elme­sél­jem neki, amit a fran­ci­ák­tól hal­lot­tam. Az udva­ron állt a cre­den­cial­okkal a kezé­ben, és épp elkö­szönt egy aprócska, hol­ló­fe­kete hajú szeny­órá­tól, aki min­den bizonnyal a gond­nok volt.

– Azt hit­tem, már beszo­rul­tál a zuhany­zóba! – tárta szét a kar­ját, ami­kor meg­lá­tott. – Már pecsé­tel­tet­tem is...

A dél­után hát­ra­lévő része reme­kül telt. Egy sarki kis­bolt­ban sze­rez­tünk némi szend­vics­nek való kenye­ret, sza­lá­mit és saj­tot, majd az udvar egyik asz­ta­lá­nál ücsörgő bel­gák­hoz és három szim­pa­ti­kus magyar egye­te­mis­tá­hoz csat­la­kozva megvacsoráztunk.

Köz­ben a csen­des Gil­bert meg­osz­totta velünk, hogy Bel­gi­um­ban gra­fi­kus­ként dol­go­zik, és tulaj­don­kép­pen művé­szi fel­töltő­dést remél a Cami­nó­tól, a kiégett ame­ri­kai country-​​énekesre emlé­kez­tető Eddie pedig elme­sélte, hogy milyen volt Wood­stock­ban csá­polni Hend­rix­nek (bár én egy sza­vát sem hit­tem), és hogy éppen most ment nyug­díjba, és a Cami­n­óra tulaj­don­kép­pen a fele­sége elől menekült.