A tete­jén egy műbőr kötésű ven­dég­könyv hevert, ami­ben elol­vas­tam pár izga­tott beírást az „Út” ere­jéről, meg külön­féle nap­köz­ben tapasz­talt olyan cso­dák­ról, hogy az embe­rek lenéz­tek a tör­zsük alá, és két lábat pil­lan­tot­tak meg, amik nem csak arra vol­tak jók, hogy tartsa valami a zok­ni­ju­kat, hanem hely­vál­toz­ta­tásra is kivá­lóan megtették.

Jobbra, egé­szen a falig további szek­ré­nyek sora­koz­tak, tele alap­vető kony­ha­fel­sze­re­lés­sel, a pul­ton vihar­vert mik­ro­hul­lámú sütő, a sarok­ban pedig egy ősrégi pénz­be­do­bós inter­net ter­mi­nál árvál­ko­dott. Meg­áll­tam előtte, és tanács­ta­la­nul kör­be­for­dulva épp azon gon­dol­kod­tam, hogy most vajon hogyan tovább, ami­kor ész­re­vet­tem, hogy a hátsó fal­nál álló ágyak egyi­kéről két szem­pár követi min­den moz­du­la­to­mat. Ahhoz a fia­tal pár­hoz tar­toz­tak, aki­ket előző nap a ron­ces­val­lesi kolos­tor előtti gyep sövé­nyé­nél lát­tunk, és a többi, elcsi­gá­zott pereg­rino között fel­tűnően kiegyen­sú­lyo­zot­tan moso­lyogva beszél­get­tek. Évá­val arra tip­pel­tünk, hogy sokak­hoz hason­lóan a nagy hágót meg­spó­rolva csak Ron­ces­val­lesből indultak.

Most oda­kö­szön­tem nekik, majd az ágyak között hátra men­tem, hogy kicsit tré­csel­jek velük, főleg talán arról – már ha szóba kerül –, hogy mi messzebbről indul­tunk, mint ők.

– Ti hon­nan indul­ta­tok? – kér­dez­tem, ami­kor fél perc­cel később már túl is estünk a formaságokon.

– Montpellier-​​ből – mondta a nő erős fran­cia akcentussal.

– Dehát... – mond­tam némi­leg össze­za­va­rodva, mert őszin­tén szólva az még eszembe sem jutott, hogy valaki Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Portnál is messzebbről indul­jon – ...az messze van...