Mert­hogy min­den­kép­pen akar­tam sát­rat vinni. A Cami­nó­val kap­cso­la­tos fan­tá­zi­á­lá­sa­im­ban gyak­ran sze­re­pelt ugyanis egy lenyű­göző pano­rá­májú szik­la­szir­ten fel­vert sátor, ami elé reg­ge­lente elgém­be­re­dett tag­ja­in­kat álmo­san kinyúj­tóz­tatva kiülünk reg­ge­lizni. Ele­inte haboz­tam, mert azon felül, hogy egy sátor 4–5 kiló plusz súlyt jelen­tett, egyet­len­egy inter­ne­tes fóru­mon sem aján­lot­ták. Ha valaki vitt is magá­val, hamar meg­sza­ba­dult tőle.

Ez főleg azért volt, mert a Camino tel­jes hosszán, átlag­ban tíz kilo­mé­te­ren­ként lehet olcsó zarán­dok­szál­lást, helyi nevén alber­gue–t találni, amikről viszont az a hír járta, hogy bizo­nyos része­ken – főleg San­ti­a­gó­hoz köze­ledve – annyira meg­tel­nek, hogy sza­bá­lyos ököl­harc dúl az ágya­kért. Elkép­zel­tem, ahogy majd csö­pögő eső­kö­peny­ben, térdre borulva könyör­gök egy fekete hajú, busa fejét maka­csul rázó szeny­órá­nak, hogy hadd alud­junk leg­alább a veran­dán, és ezzel el is dőlt a dolog. Sátor nél­kül nem indu­lunk útnak.

Mivel háti­zsák­ja­ink már vol­tak, és kis­csikó korom­ban elég sokat túráz­tam, egy gyors lel­tár után elé­ge­det­ten álla­pí­tot­tuk meg, hogy a szek­ré­nyek és ágy­nemű­tar­tók mélyén pár apró­ság híján szinte min­de­nünk meg­van, amire a 40 napos úton szük­sé­günk lehet. Évá­nak per­sze más ter­vei vol­tak, amiből ele­inte mind­össze annyi tűnt fel, hogy egyre lel­ke­seb­ben emle­geti a Caminót.

– Sze­rin­ted ez jó lesz? – lib­bent elém egy nap, ami­kor épp azzal fog­la­la­tos­kod­tam, hogy a Spa­nyol­or­szág tér­képből olló­val kivág­jam a Cami­n­óra eső részt.

– Ahaaa – néz­tem fel. – Micsoda?

– Hát a nad­rá­áág! – rázta a fejét szemrehányóan.

– Jó... – mér­tem végig a teve­színű halász­nad­rá­got. – De mire is?