– Az lesz az – mutat­tam pár perc séta után egy, az utca túl­ol­da­lán álló hosszú­kás épü­letre, ami vala­mi­ért a régi nagy­ba­jomi álta­lá­nos isko­lát jut­tatta eszembe, ahol gye­rek­ko­rom­ban kény­te­len vol­tam végig­szen­vedni mind­két uno­ka­test­vé­rem bal­la­gási ünnepségét.

Semmi két­sé­günk sem volt afelől, hogy meg­ta­lál­tuk az alber­get. Az épü­let drót­ke­rí­tése men­tén túrab­rin­gák áll­tak, a rozs­dás ruha­szá­rító áll­vány köte­lein zok­nik és pólók len­ge­dez­tek, és az ablak­pár­ká­nyo­kon kifor­dí­tott talp­be­tétű cipők sora­koz­tak. Átvág­tunk a gyér for­galmú úton, és az udvarra lépve elsé­tál­tunk egy padon gub­basztó férfi mel­lett, aki a jód­tól bar­násra pácolt, víz­hó­lya­gos tal­pát olyan mor­cos han­gu­lat­ban vizs­gál­gatta, hogy még csak fel sem nézett, ami­kor oda­kö­szön­tünk neki.

Az épü­let előtti betonasz­ta­lok­nál nap­lót íro­gató két rend­kí­vül szim­pa­ti­kus, közép­korú belga férfi már sok­kal ked­ve­seb­ben foga­dott min­ket. Azon­nal fel­pat­tan­tak, és moso­lyogva bemu­tat­koz­tak (Gil­bert és Eddie), majd az épü­let jobb oldali háló­ré­szébe kísérve elmond­ták, hogy a szál­lás 5 euróba kerül, és nyu­god­tan helyez­zük magun­kat kénye­lembe, amíg a hos­pi­ta­lera visszajön.

A háló egy­szerű­sé­gé­vel és tisz­ta­sá­gá­val leg­in­kább a kato­na­ság emlé­keit idézte fel ben­nem. Kicsit büdös volt oda­benn, meg síri han­gu­lat; a falak men­tén és közé­pen szi­getbe ren­dezve kék eme­le­tes ágyak áll­tak, raj­tuk unot­tan fekü­résző zarán­do­kok­kal. A föl­dön és az ágyak végé­nél nyi­tott háti­zsá­kok hever­tek, az ágyak vas­ke­re­tén töröl­közők szá­rad­tak. A töké­le­tes illú­zi­ó­hoz csak a stokik és a hosszú­kás szek­ré­nyek hiá­nyoz­tak, na meg ked­venc zász­ló­som ablak­tábla ren­gető bari­tonja: „Túrá bassza meg, maga úgy jön mintha menne!”