– A bir­kák­nak tisz­tára olyan hang­juk van, mint az embe­rek­nek, nem? – mondta Éva kis hall­ga­tó­zás után, majd fel­tar­totta a muta­tó­uj­ját, ahogy az ének­ta­ná­rok szok­ták kórusmű­vek stra­té­gi­a­i­lag kulcs­fon­tos­ságú pont­jain. – Hal­lod? Meg lehet külön­böz­tetni a gye­rek bir­kát a felnőttől...

– Aha – néz­tem rá, és ezen a pon­ton hadd hív­jam fel a figyel­met arra, hogy Éva az a nő, aki­vel éle­tem hát­ra­lévő részét ter­ve­zem eltölteni.

– Figyeld! – mondta a fejét kissé meg­bil­lentve. – Bee­eee... Ez egy gye­rek birka. Hallod?

– Aha – bólogattam.

– Ez meg... – elmé­lyí­tette kicsit a hang­ját – bee­eee... egy lány birka.

– Tény­leg – moso­lyog­tam rá biz­ta­tóan, majd a muta­tó­uj­jam­mal a halán­té­kom mel­lett a levegőbe kis körö­ket raj­zolva hoz­zá­tet­tem: – Talán ha gön­dö­rebb lenne a hajad...

– Hülye.

– Figyeld, viszont megint itt van ez a fur­csa épü­let – mutat­tam a kút mel­lett balra álló csar­nokra, ami­nek mind­össze egy rövi­debb és egy hosszabb, sötét­zöldre fes­tett fala volt, és már több helyen is lát­tuk útköz­ben. – Sze­rin­ted mi lehet?

– Nem tudom – vonta meg a vál­lát Éva.

– Már más­hol is lát­tam vala­hol ilyet – tűnőd­tem a falakra pár méte­ren­ként fes­tett sárga vona­la­kat és a fölé­jük pin­gált fehér szá­mo­kat elnézve.

– Olyan mint egy isko­lai tor­na­te­rem – jegyezte meg Éva.

– Hát per­sze! – csap­tam a hom­lo­komra. – Bunkó vagy Bugsy!

Az ...és megint dühbe jövünk című film­ben lát­tam elő­ször ilyet!