Éva erre a fejét csó­válva elém fura­ko­dott a szűk ösvé­nyen, és nagy len­dü­let­tel szé­lesre tárta a kaput. Erre a tehe­nek elke­re­ke­dett szem­mel, pánik­szerű for­go­ló­dásba kezd­tek (ami azt illeti haj­szál­pon­to­san ezt csi­nál­tam én is), majd nagy port kavarva elvág­tat­tak egy 20 méter­rel odébb álló fa köré, ahon­nan gya­nakvó pil­lan­tá­sok­kal figyel­ték Évát, amint pec­kes lép­tek­kel átvág a leg­elő­jü­kön, és per­sze engem is, ahogy vál­lak közé húzott fej­jel becsu­kom magam mögött a kaput, és lapos oldal­pil­lan­tá­sok­kal szem­mel tartva őket a nyo­mába iszkolok.

– Várj meg! – kiál­tot­tam utána, tudva, hogy kov­boj imi­dzsem­nek egy­szer s min­den­korra (egy hat­lö­vetű­vel) lőttek.

A Cami­nón arrébb a tehe­nek sze­ren­csére a gya­log­ös­vénytől távol, az erdő fél­ho­má­lyá­ban elke­rítve fekü­rész­tek, egy másik helyen pedig két ló a tűző napon egy bokor mélyére dugott fej­jel úgy áll­do­gált a mezőn, mintha épp a szö­ké­sü­ket ter­vez­ték volna, ami elég külö­nös lát­vány volt (leg­alábbis a Spekt­ru­mon még sosem lát­tam ilyes­mit), és eltar­tott egy ideig mire rájöt­tünk, hogy mind­ezen fur­csa­sá­gok a rend­kí­vüli hőség­gel hoz­ha­tóak összefüggésbe.

Per­sze mi is meg­ra­gad­tunk min­den alkal­mat a hűsö­lésre. A völgybe leérve pan­csol­tunk egyet a lomha sod­rású Erro folyó­ban, majd egy repe­de­zett gya­log­úton átsé­tál­tunk két csi­nos baszk falun: Vis­carreten és a hozzá meg­té­vesz­té­sig hason­lító Lin­zo­ainon, ami­nek mind­járt az ele­jén, egy árnyé­kos kút­nál a fejün­ket víz­zel lelo­csolva jó dara­big liheg­tünk mire egy­ál­ta­lán meg tud­tunk szó­lalni. A kora dél­utáni tik­kasztó hőség­ben a ciri­pelő tücs­kö­kön kívül semmi sem moz­dult, csak egy közeli ház mus­kát­liba bur­ko­lózó por­tája előtt álló zöld trak­tor és a távol­ban kéklő akol­ból kiszűrődő bir­ka­bé­ge­tés utalt arra, hogy egy­ál­ta­lán lakik valaki a faluban.