– Már micsodát?

– Hogy gya­lo­go­lunk, keres­gél­jük a bol­to­kat, és zsi­nór­ban két nap für­dés nél­kül egy erdő köze­pén alszunk?

– Ha tudsz job­bat, csi­nál­hat­juk azt is – mond­tam, majd egy pil­la­nat töp­ren­gés után hoz­zá­tet­tem: – De kár aggódni, mert az ilyen túrák eleje min­dig szar, és leg­alább már a nehe­zén túl vagyunk.

– A nehe­zén? – for­dult felém Éva, akit nem könnyű lesze­relni ilyen süket dumával.

– Hát a nagy hágón.

– És?

– Már csak bele kell szok­nunk a kényel­met­len­sé­gekbe, és meg­lá­tod, egy hét múlva már lep­ké­ket ker­ge­tünk a réten, meg virá­got tűzünk a hajunkba, és együtt dalo­lunk a széllel.

– És utána gya­lo­go­lunk tovább, és keres­gél­jük a boltokat?

– Ja – bólin­tot­tam, mert mi mást tehet­tem volna.