« | Az elegáns környezetben magunkra maradva egy ideig kényelmetlenül feszengtünk, de mire végignéztük az előtér falain lógó, környékről készült légifotókat, a srác egy bagettet szorongatva már újra meg is jelent az ajtóban. – Tessék! – nyújtotta felénk, majd amikor ki akartuk fizetni, mindkét kezét védekezően maga elé tartva rázta a fejét: – No, no, no! Buen Camino! Mivel a srác hajthatatlannak bizonyult, hálálkodva elbúcsúztunk tőle, és a rózsaszín homokkővel kombinált hófehér házak között visszaindultunk a főtér felé. A Santander bankfióknál (amit bevallom, hogy a gőzölgő kenyérre emlékeztető cégére miatt idefelé jövet pékségnek néztem) egy helyi bácsika javaslatára az épület sarkán lévő kék-sárga kagylós nyilat követve balra fordultunk, és egy kavicsos úton alig ötven méter után már kint is találtuk magunkat a faluból. Átsétáltunk egy gázló fölé emelt gyaloghídon, majd a jobb oldalt húzódó mezőgazdasági telep karámjainál legelésző tehenek gyanakvó pillantásainak kereszttüzében Espinal felé vettük az irányt. Az eleinte széles, fákkal és legelőkkel szegélyezett út egy kilométer után gyalogösvénnyé szűkült, és egy erdős részen vágott át, amiben gyalogoltunk még pár percig, majd találomra balra fordulva a fák között a lehető legmesszebbre eltávolodtunk az úttól, és egy aprócska tisztás szélén felvertük a sátrat. Miután becsaptuk a pincértől kapott bagettet egy kis májkrémmel, bebújtunk a hálózsákokba, és a sátor zöldes fényben úszó kupoláját bámulva szótlanul vártuk a sötétséget. – És most ezt fogjuk csinálni 40 napig? – törte meg a csendet végül Éva. 77/382
|
» |
Megosztás: