– Jele­ket? – pis­lan­tot­tam megint Évára. – Már a sárga nyi­lakra gondolsz?

– Neeem – rázta meg a lány a fejét olyan heve­sen, hogy a róla lelógó éksze­rek jó dara­big csi­lin­gel­tek még. Aztán elkez­dett min­den­féle ezo­te­ri­kus zagy­va­sá­go­kat hado­válni az út ere­jéről, meg hogy micsoda vál­to­zá­so­kon ment át már az első órá­ban, és hogy ezál­tal mennyi­vel jobb ember lett, de a hely­zet az, hogy nem­igen tud­tam figyelni rá, mert köz­ben végig azon járt az eszem, hogy ha kirán­ta­nám az orrá­ból az arany­ka­ri­kát, akkor azt vajon annak a jele­ként venné-​​e, hogy nem sze­re­tek tűző nap­sü­tés­ben ácso­rogni egy ólom­sú­lyú háti­zsák­kal a hátamon.

Az N-​​135-​​ös főút mel­lett elte­rülő erdő­ben futó sima és kel­le­mes gya­log­út­nak köszön­hetően fél óra múlva már a labo­ra­tó­ri­umi tisz­ta­sá­gá­val erő­sen Saint-​​Jeanhoz hason­lító Bur­gu­ete rózsa­szín kőla­pok­kal fedett jár­dáin lépdeltünk.

Bár a hely első látásra csak egy álmos kis navar­rai falu­nak tűn­het, Bur­gu­ete már 1926-​​ban beírta a nevét a világ­iro­da­lomba. Pon­to­sab­ban Heming­way írta be, aki a Hos­tal Bur­gu­e­té­ben szállt meg, ami­kor a vidékre láto­ga­tott, hogy a közeli Irati folyó­ban való hor­gá­szás­sal vezesse le a pári­zsi tudó­sí­tói állása ide­jén fel­gyü­lem­lett feszültséget.

A kör­nyé­ken eltöl­tött idő aztán olyan nagy hatás­sal volt az akkor mind­össze 23 éves íróra, hogy a fia­tal hor­gász és a folyó emlé­kei bele­ke­rül­tek első „igazi” (bár inkább „se füle se farka”) regé­nyébe, a Fiesta: A nap is fel­kelbe, ami­nek a főhő­sét egé­szen vélet­le­nül Jake–nek (becé­zett Jacobnak) hív­ják, ami­vel nem akar­nék sem­mire célozni, ha az öreg halászt is nem éppen San­ti­agónak hív­nák.