– És akkor hol alud­junk szerinted?

– Azt még nem tudom – néz­tem fel az égre, ami­kor kilép­tünk a kapun, majd a kolos­tor előtti gye­pet ket­té­szelő sétá­nyon szem­be­jövő hip­pi­szer­kós lányra tévedt a tekin­te­tem, aki a ruhá­za­tá­hoz passzo­lóan eszelős vigyor­ral szök­kenve állt meg előttünk.

– Csak nem magya­rok vagy­tok?! – visí­totta kipi­rult arccal.

– Nem – tor­pan­tam meg segély­kérően Évára nézve. – Japánok.

– De jó! – tap­si­kolt. – Ti vagy­tok az első magya­rok, akik­kel találkozok!

– Szu­per! – mond­tam, és megint Évára pis­lan­tot­tam, aki érdeklődő arc­ki­fe­je­zés­sel vizs­gál­gatta a csaj­ról csüngő nyaklánc-​​, pierc­ing– és karperec-​​kavalkádot.

– És hogy tet­szik a Camino? – vágott bele a lány a közepébe.

– Fú, én nagyon kiva­gyok – kez­dett panasz­kodni hir­te­len Éva, még engem is meg­lepve. – Fel­felé menet végig azon gon­dol­koz­tam, hogy ha majd egy­szer leérünk arról az átko­zott hegyről, az első busszal hazamegyek.

– Tény­leg? – derült fel még job­ban a lány arca. – Én min­den per­cét imádom.

Éva fel­vont szem­öl­dök­kel rám nézett. Ja, per­sze.

– Ti is Saint-​​Jeanból indul­ta­tok ma reg­gel? – foly­tatta a lány a kihallgatást.

– Aha – hazud­tam szem­reb­be­nés nél­kül, majd kicsit köze­lebb hajolva, jelentő­ség­tel­je­sen hoz­zá­tet­tem: – De már órák­kal ezelőtt ideértünk.

– Igen? – futott át némi csa­ló­dott­ság az arcán. – És ti is lát­tá­tok a jeleket?