« | – És akkor hol aludjunk szerinted? – Azt még nem tudom – néztem fel az égre, amikor kiléptünk a kapun, majd a kolostor előtti gyepet kettészelő sétányon szembejövő hippiszerkós lányra tévedt a tekintetem, aki a ruházatához passzolóan eszelős vigyorral szökkenve állt meg előttünk. – Csak nem magyarok vagytok?! – visította kipirult arccal. – Nem – torpantam meg segélykérően Évára nézve. – Japánok. – De jó! – tapsikolt. – Ti vagytok az első magyarok, akikkel találkozok! – Szuper! – mondtam, és megint Évára pislantottam, aki érdeklődő arckifejezéssel vizsgálgatta a csajról csüngő nyaklánc-, piercing– és karperec-kavalkádot. – És hogy tetszik a Camino? – vágott bele a lány a közepébe. – Fú, én nagyon kivagyok – kezdett panaszkodni hirtelen Éva, még engem is meglepve. – Felfelé menet végig azon gondolkoztam, hogy ha majd egyszer leérünk arról az átkozott hegyről, az első busszal hazamegyek. – Tényleg? – derült fel még jobban a lány arca. – Én minden percét imádom. Éva felvont szemöldökkel rám nézett. Ja, persze. – Ti is Saint-Jeanból indultatok ma reggel? – folytatta a lány a kihallgatást. – Aha – hazudtam szemrebbenés nélkül, majd kicsit közelebb hajolva, jelentőségteljesen hozzátettem: – De már órákkal ezelőtt ideértünk. – Igen? – futott át némi csalódottság az arcán. – És ti is láttátok a jeleket? 73/382
|
» |
Hozzászólások (3):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: