Egy sok­kal rea­lisz­ti­ku­sabb elkép­ze­lés sze­rint a kagyló a közép­kori Jakab-​​zarándokok szá­mára egy­fajta zarán­dok­út­le­vél­ként szol­gált, amit a zarán­dok­la­tuk végén szu­ve­nír­ként (vagy bizo­nyí­ték­ként) haza­vi­het­tek. A fésű­kagyló egyéb­ként az eltelt évszá­za­dok során olyan­nyira össze­kap­cso­ló­dott a zarán­dok­lás­sal, hogy a neve své­dül pél­dául kam­mus­sla, vagyis zarán­dok­kagyló, néme­tül Jakobs­mu­schel, dánul ibs­kal, hol­lan­dul Jakobs­schelp, fran­ci­ául pedig coquille St. Jac­ques, ami mind jakab­kagylót jelent.

Azt per­sze nem kell sokat magya­rázni, hogy a kagy­lók­nak mi köze van a női­es­ség­hez (bár úgy hír­lik, hogy maga a fésű­kagyló sem tudja, hogy fiú-​​e vagy lány), viszont elég külö­nös válasz­tás­nak tűnik egy olyan út szim­bó­lu­ma­ként, ami 50 kilo­mé­ter­nél soha­sem köze­líti meg job­ban a tengerpartot.

Ami­kor az író­asz­tal előtt kígyózó sor végül elfo­gyott, oda­lép­tem a túlsó olda­lán királynői póz­ban tró­noló lány­hoz, és bic­centve átnyúj­tot­tam neki a kérdőí­ve­ket. Köszö­nés nél­kül átvette, és egy nagy fekete regisz­terbe átmá­solta belőle az adatokat.

– Itt alszo­tok? – vak­kan­tott, és lerítt róla, hogy hoz­zám hason­lóan ebben a pil­la­nat­ban bár­hol más­hol sok­kal szí­ve­seb­ben lett volna.

– Nem – bukott ki belő­lem önkén­te­le­nül is a válasz, és a lány elé tol­tam a cre­den­c­i­al­ja­in­kat –, csak pecsé­tet kérünk.

– Meg vagy őrülve? – för­medt rám Éva, ami­kor a nagy ven­dég­sze­re­tettől elbó­dulva már kifelé bak­tat­tunk a kolos­tor épü­le­téből. – Miért nem szál­lunk itt meg?

– Vic­celsz? Ennél még a pécsi okmány­iro­dá­ban is szí­ve­seb­ben fogad­nak – néz­tem rá ártat­lan kép­pel. – Meg amúgy is jobb lesz siet­nünk, ha Bur­gu­e­té­ben nyitva akar­juk találni azt a boltot.