Pont­ban 4 óra­kor aztán a kolos­tor bolt­íves kapu­já­nál moz­go­ló­dás támadt, kinyílt az ajtó, amit az idő­köz­ben a par­ko­lóba beálló buszok­ról let­óduló – jel­lemzően nyug­dí­jas­korú – spa­nyo­lok­kal kiegé­szült zarán­do­kok azon­nal meg is roha­moz­tak. Mire fel­tá­pász­kod­tunk, és az elő­té­ren át belép­tünk az iro­dába, már az összes szék fog­lalt volt a közé­pen álló, hosszú asz­tal körül. Min­denki láza­san töl­tö­ge­tett egy űrla­pot, amiből egy kis könyök­harc után mi is sze­rez­tünk kettőt. Az elő­térbe kivo­nulva kitöl­töt­tük őket, majd ami­kor dol­gunk végez­té­vel vissza­men­tünk az iro­dába, az asz­tal­nál kör­mölők már mind egy hosszú sor­ban kígyóz­tak a hátsó fal­nál álló író­asz­tal előtt, ahol egy fia­tal spa­nyol lány unot­tan végezte a papírmunkát.

Így inkább a fali­új­sá­got kezd­tük el tanul­má­nyozni, amit a Camino hiva­ta­los szim­bó­luma, a sti­li­zált, kék ala­pon sárga pál­ci­kák­ból álló fésű­kagyló lát­szott uralni. Külön­böző for­mák­ban egyéb­ként ott díszel­gett min­de­nütt: a cre­den­c­i­alunk első olda­lán, Saint-​​Jeanban az abla­kok fölött, kira­ka­tok­ban, étla­po­kon, útszéli kerí­té­se­ken, csa­tor­na­fe­de­le­ken, útjelző táb­lá­kon, kutak­nál, zarán­do­kok nya­ká­ban, háti­zsák­ján és pólóin.

A gond csak az, hogy pon­to­san senki sem tudja, hogy miért.

Az alap­sz­tori sze­rint a ten­gerbe esett egy lovag (aki egy roman­ti­kus vál­to­zat­ban épp háza­sodni készülő vőle­gény, egy másik elkép­ze­lés sze­rint Jakab kőszar­ko­fág­já­nak meg­ta­lá­lá­sá­nál serény­kedő lovas volt), aki­nek már épp össze­csap­tak volna a feje fölött a hul­lá­mok, ami­kor a sem­miből – puff! – meg­je­lent Jakab, és kagy­lók­ból hidat rög­tö­nözve (vagy csak simán a habok­ból kiemelve) meg­men­tette a kagy­lók­kal borí­tott testű ful­dokló életét.