– Ahaaa! – állt meg Éva az ösvény köze­pén. – Most már értem, hogy miért nem érez­tem az előbb azt a vibrálást...

Az igazi, 1410 méter magas hágó­tetőt, a Col de Lepo­e­der–t – ami­nek egyéb­ként lapos kopár­sá­gá­val és a rajta átfutó autó­út­tal semmi hágó­tető for­mája nem volt (vib­rá­lást sem érez­tem) – még órák­nak tűnő ván­szor­gás után értük csak el. A tete­jéről a völ­gyet borító brok­ko­li­erdő fái fölött még Ron­ces­val­lest és a 4 kilo­mé­ter­rel távo­labb fekvő Bur­gu­e­tét is látni lehe­tett, így amint kili­heg­tük magun­kat, két sárga nyíl­lal pin­gált kő között nagy remé­nyek­kel indul­tunk tovább a domb­ol­da­lon lefelé kígyózó ösvényen.

Hamar kide­rült azon­ban, hogy egy tíz­ki­lós háti­zsák­kal lefelé gya­lo­golni sem­mi­vel sem könnyebb, mint fel­felé. Sőt. A nagy súly­tól a bal tér­dem pár lépés után olyan­nyira beme­re­ve­dett, hogy mire beér­tünk a fák közé, már csak úgy tud­tam járni, hogy fél­kör­ben magam elé len­dí­tet­tem a lábam. Ezen Éva rend­kí­vül jól szó­ra­ko­zott, a min­ket fütyö­részve elke­rülő háti­zsá­ko­sok pedig abban a hit­ben, hogy biz­tos csípő­fi­ca­mos vagyok, hős­nek kijáró pil­lan­tá­sok­kal biz­tatva for­dul­tak vissza felém.

Mivel ez a pro­duk­ció a jobb lába­mat sem kímélte, kény­te­len vol­tam min­den kanyar­nál rövid pihenőt tar­tani, ami köz­ben egy­szer csak, mint a mesé­ben, pár méter­rel előt­tünk egy szür­kés­barna kis­ege­ret pil­lan­tot­tam meg a kavi­csos turis­taút szé­lén. Elő­ször azt hit­tem, hogy talán csak az egyik előt­tem járó pereg­rino háti­zsák­já­ról lepottyant kaba­lap­lüsst látok (sok ilyen volt), de aztán az egér – bár én a helyé­ben hanyatt-​​homlok mene­kül­tem volna elő­lem – a fűcso­mók és lehul­lott gallyak közt buk­dá­csolva egye­ne­sen felém indult.