...nem, talán lejjebb...

...miköz­ben mele­ged­nek, a fér­fiak a nők­nek és a nők a fér­fi­ak­nak a sze­mér­mü­ket muto­gat­ják. Ráadá­sul a navar­ra­iak erkölcs­te­len módon az álla­tok­kal is paráz­nál­kod­nak. Mesé­lik, hogy a navar­rai egy laka­tot akaszt ösz­vére, kan­cája farára, hogy rajta kívül senki más se fér­jen hozzá. Ráadá­sul kéje­sen csó­kolja a nő és az ösz­vér sze­mér­mét. Így hát a jól nevelt sze­mé­lyek nem tehet­nek mást, mint­hogy elíté­lik a navarraiakat.

...nem, még lejjebb...

Ami­kor les­ben áll, hogy rabol­jon, s hal­kan akarja hívni tár­sait, huhog, mint a bagoly vagy vonyít, mint a farkas.

...és ha mind­eh­hez hoz­zá­ol­va­som a nyúl­fark­nyi előszót:

Ha a tudós olvasó az igaz­sá­got köte­te­ink­ben keresi, eme könyv­ben azt tel­jes bizo­nyos­ság­gal és két­ség nél­kül meg fogja találni, hiszen a benne fog­lal­tak iga­zát szá­mos, máig élő sze­mély tanúsíthatja.

...két­ség sem fér­het hozzá, hogy nekünk a hágó túl­ol­da­lán annyi.

– Jó lenne egy cigi – mondta Éva, sze­mé­vel az ösvé­nyen alat­tunk fel­felé kapasz­kodó háti­zsá­ko­sok apró alak­jait követve.

– Ne is mondd – legyin­tet­tem. A Cafe Edouard-​​ban szív­tuk el az utol­sót. – A niko­tin­rá­gót elraktad?

– Nem.

– Akkor jó, mert én sem...

Így jobb híján a fogun­kat szívva lemász­tunk a szik­lák­ról, fel­mál­ház­tunk, és a meg­nyug­ta­tóan sík úton elin­dul­tunk a békés­nek tűnő Navarra felé.