Min­ket azon­ban még­is­csak azért érde­kel, mert az utolsó, ötö­dik könyve 11 tel­jes feje­ze­ten át tag­lalja ugyan­azt a Cami­nót, amit épp most tapos­tunk, ráadá­sul olyan stí­lus­ban és szer­kesz­tés­ben, hogy egye­sek min­den úti­köny­vek szülőany­ja­ként tekin­te­nek reá. Ron­ces­val­les hiva­ta­los hon­lapja sze­rint „olyas­va­laki tapasz­ta­la­tá­val írja le az utat, aki már több­ször is meg­járta. Navar­rát nagyon jól ismeri”, ami épp kapóra jön, ugyanis már csak szó sze­rint kőha­jí­tás­nyira vol­tunk a Pire­ne­u­sok túl­ol­da­lán ránk váró spa­nyol tar­to­mány­tól. Vajon ír-​​e valami hasz­no­sat Picaud a navarraiakról?

Bar­bár nép ez, min­den más­tól eltérő szo­ká­sa­i­ban és ter­mé­sze­té­ben; gonosz­ság­gal teli, sötét színű, galád kiné­zetű, zül­lött, per­verz, álnok, hűt­len és hamis, kéjenc, része­ges, min­den­féle erő­sza­kos­ság­hoz értő, kegyet­len, vad, gonosz és kár­ho­zott, irgal­mat­lan, zord, elve­te­mült és köte­kedő, erkölcs­te­len, min­den bűn­ben és rossz­ban jára­tos, galád­ság­ban hason­la­tos a géták­hoz és a sza­ra­cé­nok­hoz és egész gall népünk­nek min­den­ben ellensége.

Tyű, tud ked­vet csi­nálni az öreg az biztos...

Egy árva gara­sért egy navar­rai vagy egy baszk képes meg­ölni egy franciát.

Még sze­ren­cse, hogy nem vagyunk fran­ciák. Na de csak van itt valami jó is...

A navar­ra­i­ak­nál az egész ház­nép, ugyan­úgy, a szol­gáló és az úr, a szol­gá­ló­lány és az úrnő, az egy fazék­ban össze­ke­vert ételt egy­szerre szok­ták enni kanál nél­kül, két kezük­kel és mind­annyian ugyan­ab­ból a pohár­ból isz­nak. Ha enni lát­nád őket, kutyák­hoz vagy disz­nók­hoz vol­ná­nak hason­la­to­sak. Ha beszélni hal­la­nád őket, kutya­uga­tás­nak tűnne, oly nagyon bar­bár a nyelvük...