A csa­pás innen pár­száz méte­ren át fel­felé kapasz­ko­dott a kör­nyék leg­ma­ga­sabb­nak lát­szó hegy­csú­csá­nak az olda­lán, de előtte jobbra for­dult, és egy rövid, egye­nes sza­kasz után a gerinc másik olda­lán lefelé indult. Nagyon úgy tűnt tehát, hogy elér­tük a hágó tete­jét, ami­nek örö­mére ledob­tam a háti­zsá­ko­mat egy apró és düle­dező, kőből épült hegyi viskó mellé, és fel­mász­tam a mögötte maga­sodó szikla tetejére.

– Hú, gyere fel! – kiál­tot­tam le Évá­nak. – Ilyet még sose láttál!

Kicsit vona­kodva bár, de elin­dult utá­nam fel­felé, és ami­kor pár perc­cel később egy­másba karolva gusz­tál­tuk a párat­lan pano­rá­mát, mintha még a maga­sabb szintű sze­re­tet ösvé­nyét is meg­lát­tuk volna vala­hol a mély­ben. Komo­lyan. A hegy a Liber Sancti Jacobi sze­rint olyan magas, „hogy úgy tűnik, az égig ér. A rá fel­ka­pasz­kodó úgy véli, hogy kezé­vel meg­érint­heti az eget. Csú­csá­ról látni lehet a bri­tá­niai és a nyu­gati ten­gert, csak­úgy, mint három ország, Kasz­tí­lia, Ara­gó­nia és Fran­cia­or­szág földjeit.”

Egyéb­ként, ha már ennyi­szer idéz­tem (és még biz­to­san fogom is) a fen­ti­hez hasonló túl­zá­sok­ban bővel­kedő Liber Sancti Jaco­bit, itt a hágó tete­jén érde­mes egy kis kitérőt tenni rá, mert szá­mos érdeme van az okos embe­rek körében.

Egy­részt jó régi. Az ere­de­ti­leg Codex Calix­ti­nus (II. Calix­tus pápa kódexe) címen kiadott művet 1135 körül (vagyis közel 900 éve) szer­kesz­tette egy Ayme­ric Picaud nevű fran­cia fazon, más­részt pedig a benne talál­ható egyik zsol­tárt, a – hoz­zá­értők sze­rint kissé kako­fón, sze­rin­tem szimp­lán letar­gi­kus – Con­gaude­ant cat­ho­lici–t (Örvend­je­tek keresz­té­nyek) a zene­iro­da­lom leg­első három­szó­lamú darab­ja­ként tart­ják számon.