« | – Akkor biztos bebújt volna a hálózsákjába – mondtam, és magamban elméláztam az embereknek azon a furcsa szokásán, hogy mennyire szeretnek szorosan egymás mellé tömörülni még akkor is, ha például az egész Pireneusok a rendelkezésükre áll. A földön fekvő peregrino mindenesetre még akkor sem mozdult, amikor a táborbontás és rögtönzött bagettcsücsök reggelink után Évának már csak annyi dolga maradt, hogy alaposan bekenje magát naptejjel. Amikor felkaptuk a hátizsákokat (pontosabban szólva inkább csak alájuk másztunk, és állóhelyzetbe rángattuk egymást) és az aszfaltút felé vettük az irányt, még egy utolsó, aggódó pillantást vetettünk rá. – Te is arra gondolsz – kérdeztem Éva arcát fürkészve –, hogy ha tényleg valami baja van, akkor legalább nézzük meg, hogy van-e nála gázfőző? Persze csak vicceltem, mert a hangulatunk még kávé nélkül is klasszisokat javult. Hétágra sütött a nap, a fantom birkák igaziakra cserélődtek, előttünk és mögöttünk a távolban peregrinók apró alakjai meneteltek a hegyoldalon futó úton. A táj varázslatos volt (mintha még a hátizsák is könnyebb lett volna), és bár az út még mindig töretlenül felfelé tartott, pár perc gyaloglás után már el is felejtettük az előző napi szánalmas vánszorgásunkat. Jó pár kanyar után az ösvény jobbra letért az aszfaltról, és egy különös, leginkább a himalájai buddhista kegyhelyekre emlékeztető kőkereszt mellett haladt el. A körülötte futó fémkorláton az imaszalagok mintájára zászlók, törölközők, csíkokra szaggatott pólók és zoknik lengedeztek a szélben, és körös-körül primitív, gallyakból tákolt keresztek voltak a földbe dugdosva. 57/382
|
» |
Megosztás: