Mert per­sze nem hoz­tam el a gázfőzőt. A háló­zsák­ból kibújva ezért azzal az elha­tá­ro­zás­sal cip­zá­roz­tam ki a sátor ajta­ját, hogy oda­kint gyűj­tök egy kis fát, és rakok egy nagy tüzet, amin majd mele­gít­he­tünk vizet a reg­geli kávé­hoz, de ahogy kidug­tam a fejem a friss levegőre, rög­tön nyil­ván­va­lóvá vált, hogy a dolog­ból nem lesz semmi.

Egy­részt annak elle­nére, hogy alig jár­tunk 1000 méter felett, úgy tűnt, hogy a kör­nyé­ken évez­re­dek óta egyet­len fa sem nőtt, más­részt pedig egé­szen a bir­ka­sza­ros fűig leesett az állam. Mintha Nyo­masztó boly­gó­ról az Uta­zási Pros­pek­tus Hegy­má­szók­nak boly­góra csöp­pen­tünk volna; a cso­da­szép, kék ég alatt körös-​​körül rikí­tó­zöld, csu­pasz lan­kák sora­koz­tak, előt­tem a völgy­ben hófe­hér felhő­ten­ger höm­pöly­gött, amiből szi­ge­tek­ként emel­ked­tek ki a távol­ban maga­sodó, szik­lás hegy­csú­csok. Lehet, hogy este a fej­fá­jás miatt kicsit mor­cos vol­tam, és tény­leg ezt jelenti a világegyetem?

– A vécé­pa­pírt leg­alább elhoz­tad? – dugta ki a fejét a sátor­ból Éva.

– Aha – bólin­tot­tam, és már indul­tam is volna vissza érte, ami­kor ész­re­vet­tem, hogy pár méter­rel mel­let­tünk balra egy pereg­rino fek­szik a haj­nali dértől átned­ve­se­dett fűre terí­tett pok­ró­cán. A fejét a háti­zsák­ján pihen­tette, mintha csak lehe­ve­re­dett volna gyö­nyör­ködni a párat­lan kilá­tás­ban, ami­nek némi­leg ellent­mon­dott, hogy a sze­mei csukva vol­tak, és meg sem moccant.

– Te, ez alszik? – kér­dezte Éva, ami­kor már ő is mel­let­tem állt a sátor előtt.

– Nem tudom – von­tam meg a vál­lam. – Köszönj neki!

– Heló! – kiál­tott oda Éva bátor­ta­la­nul, de a fickó meg se moc­cant. – Remé­lem nem aludt itt mel­let­tünk egész éjjel.