– Meg vagy őrülve? – pat­tan­tak fel Éva sze­mei. – Mit üvöl­tö­zöl ilyen korán?

– Beá­ááááá... – vála­szol­tam – ...ááváváviviváááúúúúíííjáaááaáá...

Éva fel­kö­nyö­költ, egy dara­big álmos fej­jel nézte a várat­lan reg­geli showmű­sort, majd visszadőlt, és lecsukta a szemeit.

– Begör­csölt a lábam – mond­tam, ami­kor pár perc múlva végre újra óva­to­san ki tud­tam nyúj­tani. – Te is jól vagy?

– Ááááá – ásí­tott. – Nem hal­lot­tad a lova­kat? Egész éjjel azon aggód­tam, hogy mi lesz, ha a sötét­ben az egyik neki­vág­tat a sátornak.

– Nem hülyék azok! – pró­bál­tam némi kora reg­geli humor­ral fel­dobni a han­gu­la­tot egy pár évvel ezelőtti esetre utalva, ami­kor ugyan­ezt vála­szol­tam Évá­nak arra a kér­dé­sére, hogy vajon a háló­szo­ba­ab­lak előtt köröző dene­vé­rek éjszaka nem repülnek-​​e be majd a nyi­tott abla­kon. Nem rész­le­te­zem a macsó­hoz mél­tat­lan visel­ke­dé­se­met, de azóta már három­szor is megtették.

– Egy meleg kávé azért jól esne – vál­tott témát Éva.

– Csi­ná­lok egyet, ha elő­kot­rod a gázfőzőt.

– Nálad van.

– Igen? – húz­tam fel a szem­öl­dö­köm, és egy jó ideig a fel­kelő nap sátor­la­pon átszűrődő, zöl­des fényét nézve keres­gél­tem a sza­va­kat. – Akkor a jó hír az, hogy kint süt a nap.

– Nem hoz­tad el a gázfőzőt? – pat­tan­tak fel Éva sze­mei aznap reg­gel már másodszor.

– Én azt hit­tem nálad van...

– Úgy beszél­tük meg, hogy én a kávét és a cuk­rot hozom.

– Hát akkor kár volt cipel­ned őket...