– Igen – mond­tam, de per­sze fogal­mam sem volt. – Hol­nap egész nap csak lefelé megyünk majd...

– Akkor jó – mondta, majd nagyot ásí­tott, és aznap már nem is hal­lot­tam töb­bet felőle.

Pedig a fej­fá­já­som­mal együtt egy csomó meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dés zaka­tolt a fejem­ben. Mit kere­sett Jakab Spa­nyol­or­szág­ban, és vajon mit kel­lett ten­nie azért, hogy jó két­ezer évvel később is embe­rek száz­ez­rei kel­je­nek zarán­dok­útra a ked­vé­ért? Mi egy­ál­ta­lán az a zarán­dokút, és mitől leszek igazi zarán­dok? Ha nem érzek amo­lyan régi­módi keresz­tény kész­te­tést már nem is szá­mí­tok annak? Muszáj egy­ál­ta­lán hin­nem ebben az egész­ben? Miben is kéne hin­nem? És leg­fő­kép­pen: mi a fenét kere­sek itt, a Pire­ne­u­sok tetején?

Nem­rég olvas­tam egy élmény­be­szá­mo­lót, ami­nek az író­ját azzal fogad­ták a saint-​​jean-​​pied-​​de-​​port-​​i zarán­do­kiro­dá­ban, hogy aki San­ti­a­góba gya­lo­gol az „nem nor­má­lis”. Mert­hogy a „nor­má­lis embe­rek a ten­ger­partra men­nek nya­ralni", ami­ben a nyil­ván­való tré­fál­ko­zás elle­nére is lehet valami. Mi vesz rá vala­kit, hogy végig­trap­pol­jon a kazán­me­leg Spa­nyol­or­szá­gon, 800 kilo­mé­te­ren át, eső­ben és szél­ben, hete­kig min­de­nét egy kis háti­zsákba gyö­mö­szölve? Jó kérdés.

Még ott­hon, indu­lás előtt a santiago-compostela.net Why I did the Camino? (Miért csi­nál­tam végig a Cami­nót?) című olda­lán szám­ta­lan bejegy­zést talál­tam a leg­kü­lön­fé­lébb indo­kok­kal: volt, aki unta az egye­te­met és az éle­tét, vagy ezzel akarta meg­ün­ne­pelni az új évez­re­det; vala­ki­nek nem volt jobb dolga, egy kis kalandra vágyott, ki akart lábalni a depresszi­ó­já­ból, jó ötlet­nek tűnt, olvasta Mac­La­ine vagy Coelho köny­vét, válasz­út­hoz ért az éle­té­ben, és el akart rajta gon­dol­kodni, vagy éppen csak olcsó nya­ra­lásra vágyott.