« | – Azt hittem ez egy gyalogtúra! – csattant fel Éva a sokadik autó után, és az igazat megvallva örültem, hogy végre mást is hallok az állandó birkabégetésen, kolompoláson és alkalmi nyerítéseken kívül. Magukat az állatokat persze sosem láttuk, így amikor egyszer csak a ködből kivillanva egy óriási ló és csikója pár méterrel előttünk ráérősen átvágott az úton, alaposan meglepődve hőköltünk hátra. – Te, mintha egy ilyen fantasy filmbe csöppentünk volna – mondtam Évának (nos, kinek másnak). – Mindjárt kisétál a ködből egy egyszarvú... – Ja, persze – nézett rám aggódva. – Inkább kéne keresni valahol sátorhelyet, mert mintha kezdene besötétedni is... Így további negyedóra gyaloglás után tétován megálltunk, és körülnéztünk a ködben, de mivel az orrunkig sem láttunk, csak találomra eltávolodtunk az úttól olyan jó ötven métert, és a süppedős mohaszőnyeggel és birkaszarral borított domboldalon szótlanul felvertük a sátrat. Hát ilyen a gyaloglás – vontam le az elhamarkodott következtetést, amikor fél órával később, már koromsötétben merengtem a hálózsákom mélyén. A térdem minden mozdulatnál nyilallt, és bár az összes ruhámat magamra húztam, még így is fáztam, mint egy vadászkutya. A sátorverés alatt a fejem is megfájdult, morcosan, korgó gyomorral (még vacsorázni sem volt kedvünk), szomjasan és szótlanul hallgattam Éva egyenletes szuszogását és a köröskörül bégető birkákat. – Közel vagyunk már a hágóhoz? – szólalt meg egyszer csak Éva. 48/382
|
» |
Megosztás: