Nos, be kell vall­jam, hogy csak Saint-​​Jeanból kifelé, a szű­kut­cás bel­vá­ros szé­lén álló Porte d’Espagne (Spa­nyol Kapu) két masszív pil­lére között átgya­lo­golva jöt­tem rá, hogy mind­össze ennyit tudok róla. Arról még Éva vilá­go­sí­tott fel ott­hon, hogy a csont­jai San­ti­a­gó­ban van­nak elte­metve, de hogy hogyan és miért kerül­tek oda, sej­tel­mem sem volt.

Így be kel­lett érnem azzal, hogy Éva oda­ál­lí­tott az út szé­lén egy nagy Che­min de St-​​Jacques tábla alá, és egy arra járó gya­nút­lan fia­tal­em­bert meg­kérve készít­te­tett rólunk egy amo­lyan „Indu­lunk!” fény­ké­pet. Csu­kott szem­mel és tátott száj­jal úgy állok rajta, mintha épp behu­gyoz­tam volna, de iga­zá­ból az előző napi méla­bút rég feledve irtó izga­tott vol­tam. Sütött a nap, kéken szik­rá­zott az ég, és az egy had­se­reg­nek is ele­gendő kajá­val a háta­mon égtem a vágy­tól, hogy végre úton legyünk. Csak mi, a fák, a mezők és a kilo­mé­te­rek... Erről álmo­doz­tam már több mint egy éve.

A kom­lói pró­ba­gya­log­lás­hoz hason­lóan az első pár lépés itt is igazi fel­üdü­lés volt. Békés kül­vá­rosi ker­tes házak között futott az út, ami pár száz méter­rel a tábla után erő­sen emel­kedni kez­dett. Tíz perc sem kel­lett hozzá, és a pólóm ele­jét hatal­mas izzadt­ság­fol­tok tar­kí­tot­ták, amit a bolt­ból haza­felé tartó néni­kék elke­re­ke­dett szem­mel mére­get­tek, amint bagett­je­i­ket lóbálva elhúz­tak mel­let­tünk. Én is lóbál­tam egy szaty­rot a reg­ge­liből meg­ma­radt két banán­nal, és mikor egy 70 év körüli nyu­godt léptű, zakós öregúr elő­zés köz­ben vissza­nézve kajá­nul (bár az Éva sze­rint ked­ve­sen) rám mosoly­gott, elér­ke­zett­nek lát­tam az időt, hogy meg­együk őket. Ledob­tuk a háti­zsá­ko­kat egy hófe­hér ház sar­ká­nál a földre, leül­tünk a jár­da­sze­gélyre, és liheg­tünk, mint a gepár­dok egy kiadós sprint után.