Haza­felé még a Cami­nót is útba ejtette, és a hihe­tet­len tel­je­sít­mé­nyé­vel (mint az első föld körül gya­logló és egy­ben a leg­hosszabb távol­sá­got meg­tevő nő) ter­mé­sze­te­sen ő is beke­rült a Guin­ness Rekor­dok Köny­vébe. Csi­nál­ha­tott egy közös, kéz­fo­gós képet az akkori angol minisz­ter­el­nök­kel, John Major­rel, a lapok ódá­kat zeng­tek róla, és a cél­ta­la­nul lézengő angol fia­ta­lok leg­na­gyobb örö­mére egy amo­lyan „bár­mire képes vagy, ha hiszel magad­ban” pél­da­kép vált belőle.

A tör­té­net szép, csak az a baj vele, hogy Ffyona az USA átgya­lo­go­lása köz­ben, Indi­a­ná­ban egy­szer csak azon kapta magát, hogy egyre kevésbé bírja a tem­pót, és el-​​elmaradozik a napi ter­vektől. Meg­te­hette volna, hogy tart egy kis pihenőt, hiszen amúgy sem egy­szerre, hanem sza­ka­szon­ként gya­lo­golta körbe a Föl­det, helyette azon­ban úgy dön­tött, hogy hébe-​​hóba, ha már nagyon lóg a nyelve, felül a kísérő­ko­csira. Ez aztán egyre sűrűb­ben for­dult elő vele, míg a végén már csak akkor szállt ki egy kis mutatvány-​​gyaloglásra, ami­kor köze­led­tek egy-​​egy nagyobb város felé, a helyi tévés­táb kivo­nult, és pózolni kel­lett a kame­rák előtt. Ami­kor aztán elhagy­ták a várost, Camp­bell vissza­pat­tant az anyós­ülésre, és már szá­gul­dot­tak is tovább a követ­kező város felé. Mindez olyan 1600 kilo­mé­te­ren keresz­tül zaj­lott, és az oka nagyon egy­szerű volt: Ffyona ter­hes lett az őt kísérő kocsi sofőrjétől.

Új Mexi­có­ban aztán Camp­bell elve­tette a gye­re­ket, és mint aki jól végezte dol­gát, foly­tatta a nagy gya­log­lást. Később átvá­gott Auszt­rá­lián és Afri­kán is, majd az euró­pai sza­kasszal pon­tot téve a föld körüli bolyon­gá­sára, vissza­sé­tált John o' Gro­atsba, hogy lubic­kol­has­son a népszerűségben.